A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Lekűzdhetetlen a kényszerem, hogy az aktuális nótát valami eseményhez kössem. Vagy egy eseményhez kössek egy nótát... Most a kettő együtt ért utol. A fiam épp hazatért a SZIN-ről, ahol a nagyérdemű pörgött a Pszicho traktorra, a Bábolnai Gazdanapok pedig hamarosan kezdődnek.
Szóval, kedves bulizó gazdák, ifju agronómusok, pörögjetek a monitor előtt egy utolsót, mielőtt elindultok traktornézőbe!
A zenét a Russkaja szolgáltatja, ami ugyan alapjáraton labanc csapat, -ez némi szkepticizmussal töltött el, mielőtt az atrakciójukat megnéztem- de meg kell hagyni, a traktorról alkotott gonolataik, na és a "tánc", amit az úri közönség tol rá (középen egy csápoló mag, ami körül 3-as sorokban, egymássl ellentétes irányba mozogva halad a csápoló tömeg, legalább is ez a tánc hivatalos rendje) lenyűgözött.
Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor egy hideg, esős hétvégén, csak úgy találomra, levettem egy könyvet a könyvespolcról. Mindegy volt, mi, csak ne verses kötet, vagy egy ezer oldalas értekezés arról, mi is az esztétika, vagy valami politikai-filozófiai útvesztő legyen. Bele volt írva, regény, átpörgettem a lapokat, párbeszédeket láttam, ok, ez jó lesz. Nekiláttam. És nagyon tetszett. Könnyű, de mégis lebilincselő történet volt, a kamasz szívhez oly közelálló vágyakozással, tele élettel, olyan természeti képekkel, hogy az olvasó illatokat, szagokat, hideget, meleget érzett, olyan lélekábrázolással, hogy az olvasó végig a hőssel haldokolt és szárnyalt. És hogy ezen kívül mire emlékeztem? Semmire. Csak arra, hogy megszólal a pusztában egy hang: -Ébredj Alpár! Ébredj Alpár herceg! Elég gyenge kutatási alapnak. Ilyenkor örülök azért ennek az átok netnek, ami tele van egy csomó baromsággal és sajnos nem őrzi nyomát nagyon sok hasznos dolognak. De reménykedtem, hát ha valahogy rábukkanok arra, amit keresek. És szerencsém lett. Megtudtam, hogy a regény, amit keresek, Herczeg Ferenc: Pogányok című regénye. Amikor elkezdtem keresni az antikvár könyvek között, akkor véletlenül megláttam a Történelmi regények című könyv borítóját, rögtön beugrott, hogy ez volt az, így be is szereztem a szülői házból. Hogy a gyerekek elolvassák. De azért én, még egyszer. A dolgok változnak, ami tizenöt évesen jó volt, romantikus és lélekrezegtető, az huszonév múlva már lehet, csak vicces. Nem az. Nagyon kellemesen csalódtam. Egy kimondottan szórakoztató olvasmány. Mindemellett el kell mondanom, hogy igazi örömet okozott a könyv írásmódja, nyelvezete. Elég sok mai könyvet olvastam mostanában, sokszor szívfájdítóan jó történetek vannak megírva valami határtalan igénytelenséggel. Jobbnál jobb sztorik úgy, hogy űrt hagynak az olvasóban, mert eszükben sem volt a lelket megpiszkálni azon kívül, hogy a tényeket ismertették, talán úgy gondolták, maga a történet is elég lesz. Egy jó könyvhöz nem elég. Mint ha a mai, általam mostanában olvasott írók elfelejtették volna a vetítés tudományát.
Miután ilyen öröm ért, hogy megtaláltam ezt a regényt, ami Alpárról, a besenyők elrabolt vezéréről szól, akinek szüleit kiskorában István élve eltemettette, Alpárt és testvérét pedig a papok kezére adta, s a regény ebben a korszakban játszódik, választottam a Belga, Ló Rider című számát. Ugyan ez a szám nem teljesen arról a korszakról szól, de legalább besenyők megemlítődnek benne, ezenkívül elhangzik benne a családunkban szállóigévé lett mondás: „Semmi munka, csak lovagolás…” –amit sajnos, bár igyekszünk, nem sikerül megvalósítanunk.
A dalt hallgassátok szeretettel, Herczeg Ferenc regényét meg olvassátok el, vagy olvastassátok el a gyerekekkel, ha tudjátok!
Van aki még emlékszik rá? Leninre, az Aurórára, november 7-re? Én arra emlékszem, hogy hideg volt harisnyában és hogy olyan ciki volt pufidzsekiben és fekete szoknyácskában menni a Lenin szoborhoz, aminek a helyén ma egy életfa áll, felvonulni, verset mondani. Gondolom a vonulás verselés folyama nem szakadt meg, csak most a hosszú medvebundás, télapócsizmás Lenin helyett a fának nyomják. Az eső esett, hétvége volt, inkább otthon puttyadoztam volna, kicsi voltam, fáztam. verseltünk, aztán énekeltünk (Lenin, a hőős ki csak néépének élt…), aztán végre haza. De Lenin legalább alkalomhoz volt öltözve. Meleg kabát, csizma, sapesz, csak mi dideregtünk.
Most akkor milyen dalt válasszak? Legyen valami Lenines? Vagy gondoltam az Aurórára a „Viszlát Iván” albumból valamire. Egyik sem lesz.
A mai dalnak azon kívül, hogy orosz és talán a legismertebb dal, tulajdonképp semmi köze 1917-hez, mivel 1938-ban írták, egy lányról, akit Katikának hívnak. Később a Sztálin orgona név alatt futó fegyvert is ez népszerűsítette a második világháborúban.
Szóval Katyusa. Na de ki énekelje? Rátok bízom, válasszatok!
Annyi ötletem lett volna erre a vasárnapra... 1882 Október 24-én született Kálmán Imre, akinek mondjuk unokája lehetett volna az 54 évvel később ugyanezen az októberi napon született Bill Wyman. (Azért fura, hogy Honti Hanna és Feleki Kamil előadása csak öt évvel fiatalabb a Rolling számnál...) Október 21-én meg a nagy Nobel... Engem ez utóbbi érint a legkevésbé, nem kell izgulnom, jelölnek-e valaha is a díjra. Szóval mi legyen ezzel a vasárnappal? Maradok a valóság talaján és vasárnap reggel szépen kitekerek a piacra. Na erre találtam meg gyerekkorom kedvenc nótáját!
Először mindenki videomegosztóján kerestem és ott találtam néhány igazán bugyuta lagzis változatot. Miután végighallgattam őket és beleborzongtam a hangszerelés egyszerűségébe, kicsit el is öntött a pipa, amikor azon vicceskedik a nótázó, hogy ha Julcsa bemegy a villanygyárba, 1000 Voltot kap a 'csájába. Hát, nekem valahogy az elmúlt napok horrorhíreit hallgatva ez egyáltalán nem tűnt jópofa szövegnek.
Szerencsére találtam egy régebbi változatot, ahol Julcsa tényleg a piacra megy.
A szöveg: (Több változata is van)
Julcsa, ha kimegyen a piacra, kis kosarát bal karjára felakassza. /:Volt is abban (mindenféle) anna-manna, csokoládé, Julcsa, sose leszek a magáé.:/
Julcsa, de sok minden van magán is Kövesgyűrű, háromsoros gyöngykaláris /:Selyemszoknya, otkolony meg hajpomádé Julcsa, sose leszek a magáé.:/
Szómagyarázó:
Gyöngykaláris: gyöngyből készült nyaklánc.
Otkolony: nahát, csak úgy magyaros ejtéssel, eau de Cologne, azaz kölni víz.
Hajpomádé: Régen pomádénak nevezték zsíros alapú és hatású kozmetikai ápoló- és szépítőszereket, a hajpomádétól a haj lesimult és fényes lett. Az egyiptomi előkelőségek illatos állati zsiradékkúpot erősítettek a parókájukra, és néha lótuszvirágot tűztek mellé. Az olvadó zsír folyamatosan "adagolta magát" a parókára és nem csak díszítette, de folyamatosan fényesen, illatosan és keményen tartotta azt
A vasárnapi ebédhez most Janis Joplin helyett a T-Spoon húzza. De J.J-ra emlékezve. Talán emlékszik még valaki erre a nyolcvanas évekbeli feldolgozásra, amikor még raj volt a susogós melegítő, a rózsaszín latex cicanaci (fényes csillogós), a denevérujjas pulcsi és inkább had ne emlékezzek. Még jó, hogy nem volt minden családtag zsebében digitális fényképező akkoriban, így szerencsére kevesebb a kompromittáló fotó is.
Szóval Janis Joplin, 27 évesen hagyta itt a rút földi világot, 1970. október 4-én. A napi üveg whiskyvel, a drogokkal, nem bírta a teste a versenyt, de lehet nem is akarta bírni, ahogy ő maga sem. A halála előtti napon még felénekelte a Mee and Bobby McGee című számot. Hamvait, miután így szerette volna, a Csendes-óceánba szórták, szintén végakarata szerint, az utána maradt „vagyonból” (2000 dollárból) zenésztársai bulit csaptak.
Emlékezzünk rá és a Nagy generáció szülötteire, na meg az én generációmra is, a T-Spoonnal.
Írhatnék egy csomó szép, megható dologról, de nincs kedvem. Arról, hogy 60 felett nem áll meg az élet. Festhetnék szavakkal reklámarcú, biztosan tapadó műfogsorral a réten boldogan szökellő szépkorú netnagyi párocskát, de nincs kedvem. Ma nem szeretjük semminek a valós, normális oldalát látni. Vagy ha meglátjuk, elborzadva menekülünk, holott egyáltalán nem annyira borzalmas, hogy ne lehetne vele szembenézni. A lelkünket nem nyugtatgathatjuk a nagymami és nagypapi mosolygós, minden hepi képével, ha a valóságban a végső idő, amiről nem akartunk tudomást venni és azt elfogadni, nem ezt a képet mutatta. Ha nem nézünk oda, akkor hogyan készülhetnénk arra, amikor rajtunk lesz a sor? Hol az egyensúly a világban? Hol az átmenet a cukormáz és a borzalom között? Itt van, csak épp nincs kedvünk rápillantani.
A sztori nótához tartozó része annyi, hogy két nő, akik egy spermabank szolgátatását vették igénybe, elkezdték keresni gyermekük féltestvéreit. Gondolom ennyi tesóra nem számítottak, összejött vagy 150.
A keresés alapja a sperma azonosító kódja volt. Persze tudjuk, ez milyen veszélyes, tiszta Dél-amerikai szappanopera, ahol mindig egymásba szeretnek az egymást korábbról nem ismerő tesók, akik általában szimplán természetes úton fogantak egy apától. Tehát az aggodalmat erről az oldalról nem nagyon értem -persze értem csak hát lehet, hogy a természetes úton fogant gyerekek egy részére legalább ekkora veszély leselkedik.
Úgy volt, hogy szombaton benézünk a Csokifesztiválra. Elmentünk Pestig, aztán, hogy a gyerekek ne nagyon szédüljenek a betonon, gondoltam tömegközlekedünk kicsit. Nagy nehezen elvergődtünk "a helyre", ahol akkora nagy sor volt, hogy még a gyerekek is úgy érzték, ennyit nem ér az egész. Ügyesen palástoltam ujjongásomat, főképp, hogy én egyáltalán nem szeretem a csokit -na ez nem nagyon látszik rajtam. Azt mondtam, annyi gombóc fagyit esznek egy cukiban, amennyit csak akarnak. Ekkor arcuk is a búvalbéleltből átváltott gondtalanba.
A Margit-sziget pesti hídfőjénél be is ültünk egy helyre, a fagyi finom volt, ezen felbátorodva vettünk levezetésnek valami innivalót. A szerencsések séket kértek, én meg limonádét. Hát nem vagyok az a finnyás fajta, de abban az bubis ásványvízen, meg a feldarabolt citromon kívül semmi nem volt, fancsali fejjel ízlelgettem a mosóporízű izét. Asszem ennél a sajátmárkás citromlé + cukor + csapvíz kombó is jobb. Az legalább finom és egészségtelen, ez meg kb. ihatatlan permetszeres löttyre emlékeztetett, ámbár nagyon szép volt.
A nap egy hatalmas melléfogás volt több apró momentummal, amit nem részleteznék, de legalább azt megállapíthattam, hogy tényleg sok csinos nő van Pesten... Úgy hogy hallgassátok! Az egyik kedvencem is, tucsok is, meg raj is.
Utolsó kommentek