Karácsonyi vásár. Vasárnap. De jó, hogy megvettem ezt a pufi kabátot. Bár Földanyácska, meg Tél apóka kegyes ma hozzánk, +7 fok van és süt a nap. Szállingóznak az emberek, na persze, ma mise is van, ráadásul templomokban sincs hiány a vásár környékén. Fázni nem fogok, vevő is akad majd és talán néhány érdekes ember...
Három kisgyerek nézelődik az egyik festő bódéjánál. A két nagyobb olyan tíz, talán tizenegy lehet, a legkisebb elsős, de inkább még ovis. Nézik a képeket, a festő odamegy hozzájuk, én is, nálam úgy sincs most senki.
- Szevasztok!
- Jó napot kívánok! – mondják a nagyobbak, Csókolom – a legkisebb.
- Szép ez a kép, - mondja a nagyok közül a beszédesebb. Közben susmusolnak.
- Melyik? – néz értetlenül a festő, miközben látom, mennyire örül, hogy az őszinte gyerekszájból őszinte elismerés száll felé.
- Az a ló. Az a vágtató.
-Ja, ja arra gondoltok. Örülök, hogy tetszik. Kedvesek vagytok.
A gyerekek nem hiszem, hogy kedvesek akarnának lenni, csak egyszerűen csodálják a kis sodrott izabella fakó, szabadon szárnyaló lovacskát. És a képet. Ami megörökítette a pillanatot.
- Mennyibe kerül? – kérdezi a közlékenyebb, a többiek szócsöve.
- Huszonnyolc ezer.
- Nem is drága –mondja, - megéri az árát. Mert nagyon szép. Anya is vett a nyáron a vásárban egy szép festményt, az negyvenezer volt. Nagyon szeretjük nézni.
A festő ránéz, hosszasan vizsgálja őket.
- Örülök, hogy így gondolod.
A kicsi közben próbál felkapaszkodni a bódé könyöklőjére, ahonnan jobban beleshet és megnézheti a többi képet. A tesvérei segítenek neki, megemelik, hogy belásson.
-Ott a Duna! –kiáltja a kép felé mutatva, amin egy hatalmas háromárbócos hánykolódik a viharos vízen.
- Jaj, az nem a Duna, te az a tenger! – mondják a testvérei, kissé szemlesütve és pirulva, mint ha hatalmas égés lenne, hogy a kicsi nem ismerte fel a tengert a tengerjáróval. Pedig dehogy. Majd, hogy mentsék a helyzetet, gyorsan rámutatnak oktatólag egy képre, hogy na látod, az a Duna, és tényleg, az a Duna, göcsörtös fűzfákkal, ladikokkal.
- Melyikőtök a legnagyobb? – kérdi a festő.
- Van még két bátyánk – feleli a beszédes.
- És a legnagyobb mit csinál?
- Most börtönben van. De nemsokára hazajön – a fiú kissé elpirul, de látszik, hogy felvértezve várja a támadást.
Kissé kényszeredett pillanatnyi csend. Most mondjunk gyorsan valami olyat, amivel nem bántjuk meg ezeket a gyerekeket. Mert okosak. Mert aranyosak. Mert ritka jó testvérek. Mert szeretik egymást. Mert tudnak köszönni. Mert meg tudnak értelmesen szólalni. Mert a viselkedésük minta lehetne a sok elkényeztetett kölöknek, akikkel nap mint nap találkozunk és akiktől, na meg a szüleiktől a víz kiver.
- A börtön nem jó dolog – mondja a festő.
- Próbáljátok meg elkerülni. Eszes, okos gyerekek vagytok, tanuljatok!
- Hova jártok iskolába?
- Ide, a zöld iskolába.
- Szerettek ide járni?
- Hát, tulajdonképpen szeretünk… - a válasz inkább bizonytalan, mint határozott, azt hiszem nem szeretnek ide járni, de ha már az előbb felhoztuk a tanulás fontosságát, mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni?
- De már nem sokáig járunk ide, mert elköltözünk.
- Igen? És hová?
- Tatárszentgyörgyre –mondja a kedves kis beszédes, miközben kissé elpirul.
- És miért, elmondod?
- Hát, anyukám ott találta meg a boldogságát.
Az arcán a pír mellé enyhe kissé szégyenlős, de boldog mosoly költözik. A gyerek örül.
- Már jön a kistesó is. Nagyon várjuk.
A többiek lelkesen bólogatnak. Tényleg nagyon várják.
- Most már mennünk kell, viszontlátásra!
- Sziasztok! Nagyon kedves gyerekek vagytok, jó testvérek. Vigyázzatok magatokra, sok szerencsét nektek!
Visszaintegetnek. Mi is.
Végig az jár az eszemben –szinte egész nap, miközben próbálok nem rútul nézni a kultúrált szülők veszettül neveletlen gyerekeire, akikkel 8-10 évesen nem lehet megértetni, hogy nem kell mindent megtapogatni, lerángatni az asztalról, főleg úgy, hogy előtte nem kérdezi meg, hogy a kis 7 éves ne rugdossa meg a festményt, ami épp lábra áll neki, - szóval azon jár az eszem, hogy ezek a gyerekek vajon milyen visszajelzéseket kaptak eddig a mi társadalmunktól?
Hogy az óvodában, iskolában vajon hányan vették észre az értékeiket, jobban, mint a hátrányos körülményeiket?
Mi lesz velük?
Lesz-e vajon olyan szerencséjük, hogy felfigyel rájuk egy tanár, vagy bárki, aki megpróbálja egyengetni az útjukat? Ami már most rögös, rögösebb, mint amilyen néhányunké valaha is volt, vagy lesz.
RR
A festménnyel adós maradok, de majd pótolom, talán egy - két hét múlva, ugyanis AZT a képet szeretném ide betenni, amiről a történet szól. Ott és akkor valahogy lusta voltam lefotózni, addig marad ez a fotó a lovasok.hu-ról
Utolsó kommentek