Az úgy volt, hogy a kis Sztivi, vagy Sztyui, köznapi nevén Pistike, merő tapintatból és lojalitásból 1 éves korában egyszer csak leállt a mellszívásról, amit addig napi nyolc alkalommal intenzíven gyakorolt. Én mindig tudtam, hogy ez egy rendes gyerek, de hogy ennyire tartja magát a tervezett repülőjegy foglalásomhoz, azt nem gondoltam volna róla. Miután ez ilyen jól alakult, behálóztuk Nagymamát, aki szemrebbenés nélkül vállalta a majd fél focicsapatot kitevő gyereksereg egy hetes felügyeletét. Minden sínen volt, irány Germánia, ott végre alszom egy jót apjuk csendes albérletében, aztán irány Amszterdam.

Lehet azért klappolt minden, mert nem terveztem előre semmit, olyan szinten lefáradtam az utóbbi pár évben, de az alvás is összejött, semmi ismerős nesz, ami ébresszen. Azért 11 után főtápászkodtam az ágyból, laza kis kaja, tejeskávé, na meg egy sör, elvégre szabi van, meg úgy se én vezetek, -még megtöröm a szolgálati gépet- aztán be a kocsiba és hajrá. Élére állított tehenek, traktorok és bálák végig az úton, ugyanakkor trágyadombok, bárhol. Lakott településen is, motoros fűkasza brümmögés helyett birkák funkcionálnak fűnyíróként a gátakon, a városok parkos részén, a német nagyvárosokban lovak, csak úgy elkerítgetve, nesze neked zárt trágyatároló, meg mindenféle hülye szabályok, amit mi, a nagy lovas nemzet betartunk elsőnek és saját fajtársainkat szopatgatjuk, hogy kérem ez itt város, hogy kerül ide állat, tessék azonnal eltakarítani –mondja az utolsó várossá minősült falucska lakója is idehaza.

Elérünk a határhoz, hát nézdmá, ezek a hollandok mekkora egy puruttya népség! Mit keres az az eke ott kint a földön, tuti csak lepottyantották oda, aztán ott áll már tavasz óta. Kérem, mi az az összeomló félben levő istálló, háááát… bezzeg a határ másik oldalán... Na és rögtön itt, a határnál ez a több száz méteres fullra elrozsdásodott szalagkorlát? Ja hogy nem volt baleset, amitől ezüstösen csillogjon, mert új? Hát kérem, ez akkor se járja, hogy a turistákat egy ilyen rozsdás izével fogadják. Azért én otthonosabban érzem magam, mint az élérevasalt fűszálak között. 

A gps vezetget minket, hohó, ez itt már a külváros, nézd, ott egy P+R parkoló, nem megyünk be? Á, hagyd, itt a cím, ahova megyünk, le van beszélve, közel a hotelhez. Aztán csak megyünk, az utcák egyre szűkebbek, egyre több a félelmetes biciklista, akik halált megvető bátorsággal és önbizalommal tekernek, a féket nem ismerik, max a pedált nem tekerik, így jelzik, hogy most lassítanak, de csakis miattad, mert zavarod őket.  Az utca, ahová igyekszünk nem rendelkezik 138-as számmal, csak 48-al, úgy hogy kétségbeesetten leparkolunk az első helyen és bénázunk egy csöppet. Mire felmérjük, hogy hol tudnánk parkolójegyhez jutni, már ott is van két parkolóőr, de szerencsére tök normálisak, segítenek mindenben. A kocsit ott hagyjuk 1 órára (5 euro) és kicsit szétnézünk. A hotel közel van, megnézzük merre, próbáljuk felvenni a fordulatot. Minden felé víz, hidak, biciklisták, lakóhajón heverésző emberek.Itt a személyes tér kicsit más, mint nálunk, de valahogy nem zavaró. Döntést hozunk, a hotelhez elevickélünk a kocsival –miután valami buli van a mögötte lévő parkban, ingyenes a körülötte lévő utcákban a parkolás, ergo egy gombostűnyi hely sincs, de nem baj, ismerjük mi az elakadás jelzőt, láttunk mi már karón varjút. Csomagokat fel a szobába, aztán irány a közeli parkolóház. Már az gyanús, amikor odamegyünk, hogy egyes emberek a motorháztetőn heverészve szendvicsezgetnek, aztán szembesülünk a sorral. Áll előttünk vagy 40 autó és elég gyenge a mozgás. Na jó, ez egy vicc, irány a külváros és az a szimpatikus kis parkoló, amit láttunk idefelé jövet. Mindig az első döntés a jó döntés, odaérünk, ott legalább van 3 szabad hely, letesszük a kocsit, kapunk egy kártyát, amivel fel is szállhatunk az ott megálló villamosra, 10 perc múlva a belvárosban vagyunk.

Kószálunk egy kicsit, megfáradtan, de örömmel telve, na együnk valamit? Á, mondom üljünk már le egy kicsit itt valahova. A csatornák partján van néhány pad. Ott egy kisbolt, vegyünk egy sört! Bemegyünk, a hűtőből rámkacsint az Amsterdam Navigator, egy kis vitorlással, alatta a bíztató 8.4% felirattal, meg azzal, hogy extra strong – extra forte. Na ez nekem jó lesz, ez majd segít eligazodni. Kimegyünk, a pad helyett leülünk a partra, kezd esteledni, basszus, de késő van, lassan 11 óra. Fiatalok kavarnak a hajóikkal ide-oda, balalajka alapfelszerelés, ott ropják a hajókon, miközben érthetetlen integetésekkel navigálnak el a hajók egymás mellett , duda és integetés jelzi a szándékot, ki merre tart. Mint a görögöknél a közlekedés. Hát nem semmi. Egy bénább kis turista csapat próbálja felvenni egy kis hajóval a ritmust, kész életveszély, ismerik a hajózás kresz szabályait, de azt hiszem az itt lószart sem ér. Folyton bajba kerülnek, még nézni is rossz. Megáll mellettünk egy hajó, hívnak minket, ugorjunk fel. Őszintén? Bármikor máskor mennék, de most alig állok a lábamon. Váltunk pár szót, megdobnak minket pár kétdekáss izével, fogalmam sincs mi az, valami kacsa van rajta, rózsaszín, rágóízű lötty, be is nyomok kettőt –majd a gyerekemnek mondom, el ne fogadj bontott piát idegenektől. Elmennek, mi maradunk, a navigátor kiürült, visszamegyünk a boltba, most beválasztom a navigátor barátját, Amsterdam Gladiatort, aki kicsit erősebb, aztán később még a 11,6-os Amsterdam Maximator is hozzám csapódik.

Jó ez a hely.Tetszik. Otthonos, mint ha mindig is az életem egy része lett volna. Ide mindenkinek el kéne jönnie még huszonöt éves kora előtt.

Feltápászkodunk, enni kéne valamit. Miért gondoltam, hogy itt tele lesz minden hallal, meg tengeri kütyüvel? Na nem mint ha szeretném. Irány az argentin steak house. Kaja, aztán visszavánszorgás a hotelba -jaj szegény farkas a piroskából, átérzem a helyzetét, amint kővel teli hassal vánszorgott a patakhoz- és körbekémlelés nélkül zuhanás az ágyba.

Megérkeztünk.

Folytatása következik egy hét múlva...