Manapság ez az időszak általában attól hangos, hogy benyeljük-e lassan és magunkévá tesszük-e Jack óriási tökfejét.

Nem tartom nagy bajnak, ha megismerjük, akár átvesszük mások szokásait -megjegyzem, nálunk is volt divatja a tökből készült világító fejnek, csak épp Márton napkor- de emellett sajnos a saját népünk régi szokásairól egyre kevesebbet tudunk.

 

Természetesen nem buzdítok senkit arra, hogy az ősök szellemétől átitatva felaggassa a rég elhunyt dédi otthonkáját, meg a dédipapi kalapkáját a helyi park fáira, bokraira, de egy kis olvasás a régmúlt idők szokásairól nem árthat meg senkinek.

Akkor szemezgessünk!

Tudtad-e, hogy...

 

A sírok díszítésének évente ismétlődő napja a katolikusoknál november 1-én mindenszentekkor van, míg a protestánsoknál november 2-án, halottak napján.

Az ugor korban őseink fás ligetekbe, erdőkbe temetkeztek, a sírokra ültettek is fákat. Az élő fákat, bokrokat a lélek tartózkodási helyének tekintették.

A világháborús időkben is szokás volt még néhány helyen, hogy a távolban, ismeretlen helyen elhunyt családtag ruháit kiakasztották a közeli kis erdő fáira, s ha az eltűnt, akkor a halott megbékélt és nem tér vissza többé.

Az ember, a lélek és az élő fa kapcsolatára példa az a napjainkban is még országszerte ismert -kevésbé gyakorolt- szokás, hogy a gyerek születésekor gyümölcsfát ültettek a kertbe, ezt különös gonddal óvták, mivel a gyermek alteregójának tekintették, a fa életéből kiolvasták a gyermek életének változásait. Amikor meghalt, e fából készítették a koporsóját, illetve a sírjára a keresztet.

Csak érdekességképp, a születéskor a méhlepényt elásták egy körtefa tövébe, ha a gyerek fiú lett, ha lány, akkor egy almafa alá, hogy ne hagyja el a szülőhelyét, a szíve húzza vissza.

Szerencsétlenség, vagy gyilkosság áldozatait sokszor a tett színhelyén temették el. Ezek a sírok jeltelenek, de emléküket az  útszéli keresztek hivatottak őrizni.

Több faluban láthatunk ilyen út széli keresztet, gondoljunk arra, hogy régen ide, a kereszt köré temették a halva születetteket babákat is.

A falvakban szokás volt két falu közti határvonalon temetkezni. A néphit szerint, a határon gonosz, ártó erők uralkodnak, ezért gyakran itt hajtották végre a kivégzéseket, nehogy az áldozat bosszúálló szelleme bármely közösségnek ártson.

A sírhoz fűződő babona volt, hogy az aknát, főképp, ha a halott fiatal volt, a temetés napján ásták, ugyanis úgy hitték, hogy az előző napon ásott sírba az éjszaka során beköltözik a gonosz lélek és elrabolja a halott nyugalmát.

Néhány helyen, a halott nyugalma érdekében, a temetés során többször a sírba lőttek, illetve a már veszélyes halott, vagy hazajáró lélek sírját hegyes karóval szúrták át.

A sír háborítatlansága érdekében nem szabad a sírra rálépni, illetve azt csak a sír gondozója teheti meg.

A temetőben növő növényeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, de erről majd egy másik alkalommal írok.

 

RR