Kutyára dér

Meghal valaki. Megyünk a temetésre. Feketében. Ravatalozó, vándorlás a sírhoz, beszéd, koporsó, vagy urna sírba helyezése, dobunk egy marék földet, letesszük a koszorút, vagy a virágot, kicsit állunk még, aztán megyünk. Halotti tor, vagy a helyette egy kis közös kajálás.

Nincsenek már hagyományaink, a betanult dolgokat csak tesszük, de nem értjük. A halál messze kerül tőlünk. Nem ápolunk haldoklót, nem virrasztunk, nem maradunk a halottal egy házban, semmi közünk hozzá. Valahol máshol meghal, valaki mások öltöztetik, valakik beteszik a koporsóba, mi meg kísérjük a dobozt, a fizetett fickók cipelik a koporsót, pénzért, beteszik a sírba, ráhúzzák a földet, mi pedig nézzük. Egy üres rítus, amit ott, akkor nagyon sajnálunk, hogy nem tudunk megtölteni tartalommal. Jöjjön egy kis adalék, mi volt a szokás, a hiedelem régebben, ami talán segítségére volt élőnek, holtnak egyaránt. Amiből megtudhatjátok, hogy nem kéne a mexikói szokásokat irigyelnünk, amikor sok helyen a mieink is hasonlóak voltak. Csak azt elfelejtettük.

Mert tévedés az, hogy nálunk a temetés, a halottal való kapcsolat csak szomorúság, sírás-rívás! Nem. Ha egy kicsit utána olvasunk a népi hiedelemnek, szokásoknak, babonáknak ebben a témakörben, akkor inkább azt kell látnunk, hogy ez egy búcsú az emberi porhüvelytől, hogy a lelket illik szépen kistafírungozni, hogy járhassa az új útját, egy másik világban.

Szaploncai vidám temető

Először kezdjük egy ismeretlen eredetű, humoros versikével Nagyvarsányból, ami szól a lélek továbbéléséről és a rögdobást, sírletaposást mutatja be, vicces formában.

„Külön szólt a lecke a feltámadásról,

Ez pedig nagy kár volt, beszélt volna másról.

Most, mikor kimondta a pap, hogy a holtak,

Kik a temetőben elporladva voltak,

Nem maradnak ottan, hogyha üt az óra,

Mindnyájan felkelnek a trombitaszóra,

Az értelmesebbje dermedezve bámul,

Egyik nagyot sóhajt a többi közt hátul

Fománcsu, bolondság, dik te more, hallod,

Mit beszél ez a pap, hogyha nem bolondot.

Hogy, akik meghaltak, ismét újra élnek !

Nem is tudom, mi lett vón a papnak bére,

Ha pontot nem tett vón a szónak végére.

Letették a sírba, elhantolták szépen,

Még le is taposták a földet középen,

Hadd nyomja le nyomban.

Ami biztos, biztos, gondolták magukban."

Úgy tartották, hogy a lélek és a test nem elválaszthatatlan egymástól. A lélek a testből kiszállhat, majd újra visszatérhet. Ezt történik akkor is, amikor álmodunk és a lelkünk olyan helyen jár, ahová a test nem juthat el, olyan emberekkel beszél, akikkel a testben nem tudna. A lélek előremehet a jövőbe, visszaszállhat a múltba, végtelen távolságokat képes megtenni térben és időben, majd az ébredésre visszatér.

Amikor a haldoklóból végképp „távozott a lélek”, akkor a lakásban a tükröt letakarták, mert attól féltek, a lélek meglátja magát benne. A halott teste elrothad, a halottal csak álmunkban tudunk beszélni, viszont a lélek mindig a test mellett marad. Ezért amikor valaki meghalt, az ablakokat becsukták, így igyekeztek azt elérni, hogy a lélek a test mellett maradjon, majd a temetés során kövesse a testet. Amikor a halottat kivitték a házból, kinyitottak minden ajtót, ablakot, hogy a lélek kövesse a testet. Az úton, ahol haladt a temetési menet viszont minden ajtót, ablakot becsuktak, nehogy a halott lelke oda betérjen.

A holtak országának, vagyis a temetőnek, mindig van őre, méghozzá az, aki legutóbb meghalt és akit a következő halott vált fel. A halottnak a holtak országában szüksége van ruházatra, illetve vele temetik a számára fontos személyes tárgyait. Olyan ruhát kell viselnie, amit még „víz nem ért”. A holtak országában tehát a holtak szabadon járnak, vagy repülnek. Illendő öltö­zetre van szükségük, az élvezetre szolgáló tárgyaikat használhatják. Ez a holtak országa megfoghatatlan, idegen, de nem ellenséges az élők számára. A csizmáról a vasat leszedték (hogy ne kopogjon, amikor a temetés éjjelén a halott hazamegy a szállást megköszönni), a nők kontyvasát is fára, vagy lúdtollra cserélték, mert úgy tartották, nehezen repülnek, ha vas van rajtuk.

Fiatalokat (nőket, férfiakat egyaránt) 14-30 éves kor között menyasszonynak, illetve vőlegénynek öltöztetve temették el, a lányok kezébe jegykendőt adtak, a fiúk kalapjára bokrétát tűztek.  fiatal halottnak –ha nem volt szeretője- vőlegényt, menyasszonyt választottak, néhol a halottat is megszemélyesítette egy élő személy, s tulajdonképpen maga a temetés úgy zajlott, mint egy esküvő, ahol a halotti tor olyan volt, mint a lakodalom, a „násznép” táncolt, evett. Erre azért volt szükség, hogy megadják a halottnak, ami jár neki, amire szüksége van és egyben megóvják magukat a halott ártó szándékától.

A temetések után, a halotti toron a halottnak is megterítettek, a helyét az asztalnál üresen hagyták, tányérját leborították, a kést, villát egymáson keresztbe tették, mivel úgy tartották, a halott jelen van a toron.

Úgy tartották, hogy ha a temetés rendjében, a kegyeletben, vagy az emlékezetben történt valami hiba, akkor a halott hazajár és számonkér. Ezért sok helyen az udvart felszórták homokkal, vagy lisztet tettek egy tányérba az asztalra (ha ebben madárnyomok látszottak, akkor a halott hazatért), vagy egy pohár vizet tette oda egy száraz kendővel, ami ha reggelre vizes volt, szintén azt jelezte, a halott visszatért. Ez általában akkor fordult elő, ha a halott hiányolt valamit. A hiányolt tárgyakat sokszor a fejfa mellé ásták el.

Néhány történet, a hazajáró lelkekről (Csiszár Árpád: A hazajáró lélek c. munkájából, a vers szintén az ő gyűjtése, Szatmár - Bereg vidékéről):  

 „Az anyjával nem tették oda a bolyhos keszkenőt. Min­den ájszaka hazajött érte, kérte a kendőjét. Kivitték, elásták a sírjába."

„Mihály bátyámnak ittmaradt a ndrágszíjjá. A lánya mindig álmodott vele, hogy —azt mondja — nem tudom megkötni a nadrágomat. Kivitte a szíjjat és eltemette, nem is jött többet vissza."

„A sógornőm, hogy az apjával a kalapot nem tették oda azt álmodta, hogy visszajött, megszólította, hogy ittmaradt a kalap, ha megy, nem tud köszönni."

„Volt egy nagyon hibás kislányom. 10 évig élt, de az se nem ült fel, senem fordult, se nem evett, se nem ivott. Azt csak kanálokkal etetgettem. Egy fél findzsa tej volt a napi kosztja. Tíz évig élt, meghalt, eltemettük. Majd egy év múlva, vagy kettő múlva a kislány elibém állott, ahogy eltemettük, tiszta fehérben. Nézett így rámfele. Mi lelt kislányom, hogy jöttél haza? Te meg­ haltál! Azt mondja: Meghaltam, édes, meghaltam. Mondom: hát tudol be­szélni? Azt mondja: Tudok. Hát minek jöttél haza? Azért jöttem mert édes sose teszen a fejfámra egy koszorút, egy gyertyát sem gyújt értem. Akkor eltűnt, nem láttam többet. "

Voltak halottidézők, halottlátók is, akik kapcsolatba tudtak kerülni a holtakkal, sokszor akaratukon kívül, vagy annak ellenére is. De erről majd egy másik alkalommal mesélek.

A lényeg talán annyi, hogy nálunk igyekeztek a halottól úgy búcsúzni, hogy a másik világban ne szenvedjen hiányt, hogy úgy búcsúzzon ettől a világtól, hogy ne legyen semmi, ami ide kösse őt, mert az nem jó se élőnek, se holtnak.

Manapság ez az időszak általában attól hangos, hogy benyeljük-e lassan és magunkévá tesszük-e Jack óriási tökfejét.

Nem tartom nagy bajnak, ha megismerjük, akár átvesszük mások szokásait -megjegyzem, nálunk is volt divatja a tökből készült világító fejnek, csak épp Márton napkor- de emellett sajnos a saját népünk régi szokásairól egyre kevesebbet tudunk.

Természetesen nem buzdítok senkit arra, hogy az ősök szellemétől átitatva felaggassa a rég elhunyt dédi otthonkáját, meg a dédipapi kalapkáját a helyi park fáira, bokraira, de egy kis olvasás a régmúlt idők szokásairól nem árthat meg senkinek.

Akkor szemezgessünk!

Tudtad-e, hogy...

A sírok díszítésének évente ismétlődő napja a katolikusoknál november 1-én mindenszentekkor van, míg a protestánsoknál november 2-án, halottak napján.

Az ugor korban őseink fás ligetekbe, erdőkbe temetkeztek, a sírokra ültettek is fákat. Az élő fákat, bokrokat a lélek tartózkodási helyének tekintették.

A világháborús időkben is szokás volt még néhány helyen, hogy a távolban, ismeretlen helyen elhunyt családtag ruháit kiakasztották a közeli kis erdő fáira, s ha az eltűnt, akkor a halott megbékélt és nem tér vissza többé.

Az ember, a lélek és az élő fa kapcsolatára példa az a napjainkban is még országszerte ismert -kevésbé gyakorolt- szokás, hogy a gyerek születésekor gyümölcsfát ültettek a kertbe, ezt különös gonddal óvták, mivel a gyermek alteregójának tekintették, a fa életéből kiolvasták a gyermek életének változásait. Amikor meghalt, e fából készítették a koporsóját, illetve a sírjára a keresztet.

Csak érdekességképp, a születéskor a méhlepényt elásták egy körtefa tövébe, ha a gyerek fiú lett, ha lány, akkor egy almafa alá, hogy ne hagyja el a szülőhelyét, a szíve húzza vissza.

Szerencsétlenség, vagy gyilkosság áldozatait sokszor a tett színhelyén temették el. Ezek a sírok jeltelenek, de emléküket az  útszéli keresztek hivatottak őrizni.

Több faluban láthatunk ilyen út széli keresztet, gondoljunk arra, hogy régen ide, a kereszt köré temették a halva születetteket babákat is.

A falvakban szokás volt két falu közti határvonalon temetkezni. A néphit szerint, a határon gonosz, ártó erők uralkodnak, ezért gyakran itt hajtották végre a kivégzéseket, nehogy az áldozat bosszúálló szelleme bármely közösségnek ártson.

A sírhoz fűződő babona volt, hogy az aknát, főképp, ha a halott fiatal volt, a temetés napján ásták, ugyanis úgy hitték, hogy az előző napon ásott sírba az éjszaka során beköltözik a gonosz lélek és elrabolja a halott nyugalmát.

Néhány helyen, a halott nyugalma érdekében, a temetés során többször a sírba lőttek, illetve a már veszélyes halott, vagy hazajáró lélek sírját hegyes karóval szúrták át.

A sír háborítatlansága érdekében nem szabad a sírra rálépni, illetve azt csak a sír gondozója teheti meg.

A temetőben növő növényeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, de erről majd egy másik alkalommal írok.

RR