Halottak Napja környékén mindig felmerülnek bennem gondolatok azzal kapcsolatban, hogy egyszer én is tán épp annak a temetőnek leszek az őre, ahová most még -nem túl aktívan, évente egyszer- a virágot, a mécseseket viszem. Régebben –még úgy ötven éve is- úgy tartották, a temető őre az, aki éppen meghalt. Addig őrködik, amíg meg nem érkezik a következő. Szóval egyszer én is elfekszem valahol, a koporsómra földet dobnak majd, hogy nekem könnyű legyen a föld, nekik pedig félelem nélküli az emlékezés. De hol? Azt még nem tudom. Na és maga a temetés. Számtalan rituális mozzanat megmaradt, eredeti értelme a homályba veszett, új értelmet nyert. A mai halottaknak is tesznek pénzt a ruhájuk zsebébe, csak épp nem azért, hogy a túlvilágon hasznát vegyék, hanem hogy a holttesttel a temetés során foglalatoskodóknak legyen egy kis zsebpénze. Hogy „szépen” bánjanak vele. Az évszázados, évezredes szokások lassan megújulnak, a babonák viccessé válnak, mert ma úgy tartják, épelméjű ember nem hisz ilyen butaságban -helyette sokkal nagyobban hihet- a helyüket átveszi a „pénzért mindent” típusú temetkezés. Ami persze nem vicces. És mi mozgatja? Talán a bennünk mélyen rejtőző babona? Mégis? Hogy nevetünk a régmúlt butaságain, de azért éjszaka nem kívánkozunk a temetőbe, s ha vannak már közeli halottaink, talán kicsit máshogy látjuk a régmúlt buta babonáit. Tavaly én így láttam: A fán lakó lélek
Milyen zenét szeretnék a temetésemre? Azt hiszem ezt!
Régi, gyerekkori kedvencem ez a film, benne ez a dal. Tulajdonképpen egyidősek vagyunk… Pat Garrett és Billy a kölyök. A filmben a dal előadója és írója, Bob Dylan is szerepel. Sokan feldolgozták, elénekelték, köztük Bob Marley, Curt Cobain, nem utolsó sorban a Guns and Roses.
Nekem az eredeti a filmbeli változat a kedvencem, ezt itt láthatjátok (sajnos nem beágyazható): http://youtu.be/hFxwq33rVAs
A teljes verzió pedig ez:
Utolsó kommentek