Kutyára dér

Karácsonyi vásár. Vasárnap. De jó, hogy megvettem ezt a pufi kabátot. Bár Földanyácska, meg Tél apóka kegyes ma hozzánk, +7 fok van és süt a nap. Szállingóznak az emberek, na persze, ma mise is van, ráadásul templomokban sincs hiány a vásár környékén. Fázni nem fogok, vevő is akad majd és talán néhány érdekes ember...

Három kisgyerek nézelődik az egyik festő bódéjánál. A két nagyobb olyan tíz, talán tizenegy lehet, a legkisebb elsős, de inkább még ovis. Nézik a képeket, a festő odamegy hozzájuk, én is, nálam úgy sincs most senki.

- Szevasztok!

- Jó napot kívánok! – mondják a nagyobbak, Csókolom – a legkisebb.

- Szép ez a kép, - mondja a nagyok közül a beszédesebb. Közben susmusolnak.

- Melyik? – néz értetlenül a festő, miközben látom, mennyire örül, hogy az őszinte gyerekszájból őszinte elismerés száll felé.

- Az a ló. Az a vágtató.

-Ja, ja arra gondoltok. Örülök, hogy tetszik. Kedvesek vagytok.

A gyerekek nem hiszem, hogy kedvesek akarnának lenni, csak egyszerűen csodálják a kis sodrott izabella fakó, szabadon szárnyaló lovacskát. És a képet. Ami megörökítette a pillanatot.

- Mennyibe kerül? – kérdezi a közlékenyebb, a többiek szócsöve.

- Huszonnyolc ezer.

- Nem is drága –mondja, - megéri az árát. Mert nagyon szép. Anya is vett a nyáron a vásárban egy szép festményt, az negyvenezer volt. Nagyon szeretjük nézni.

A festő ránéz, hosszasan vizsgálja őket.

- Örülök, hogy így gondolod.

A kicsi közben próbál felkapaszkodni a bódé könyöklőjére, ahonnan jobban beleshet és megnézheti a többi képet. A tesvérei segítenek neki, megemelik, hogy belásson.

-Ott a Duna! –kiáltja a kép felé mutatva, amin egy hatalmas háromárbócos hánykolódik a viharos vízen.

- Jaj, az nem a Duna, te az a tenger! – mondják a testvérei, kissé szemlesütve és pirulva, mint ha hatalmas égés lenne, hogy a kicsi nem ismerte fel a tengert a tengerjáróval. Pedig dehogy. Majd, hogy mentsék a helyzetet, gyorsan rámutatnak oktatólag egy képre, hogy na látod, az a Duna, és tényleg, az a Duna, göcsörtös fűzfákkal, ladikokkal.

- Melyikőtök a legnagyobb? – kérdi a festő.

- Van még két bátyánk – feleli a beszédes.

- És a legnagyobb mit csinál?

- Most börtönben van. De nemsokára hazajön – a fiú kissé elpirul, de látszik, hogy felvértezve várja a támadást.

Kissé kényszeredett pillanatnyi csend. Most mondjunk gyorsan valami olyat, amivel nem bántjuk meg ezeket a gyerekeket. Mert okosak. Mert aranyosak. Mert ritka jó testvérek. Mert szeretik egymást. Mert tudnak köszönni. Mert meg tudnak értelmesen szólalni. Mert a viselkedésük minta lehetne a sok elkényeztetett kölöknek, akikkel nap mint nap találkozunk és akiktől, na meg a szüleiktől a víz kiver.

- A börtön nem jó dolog – mondja a festő.

- Próbáljátok meg elkerülni. Eszes, okos gyerekek vagytok, tanuljatok!

- Hova jártok iskolába?

- Ide, a zöld iskolába.

- Szerettek ide járni?

- Hát, tulajdonképpen szeretünk… - a válasz inkább bizonytalan, mint határozott, azt hiszem nem szeretnek ide járni, de ha már az előbb felhoztuk a tanulás fontosságát, mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni?

- De már nem sokáig járunk ide, mert elköltözünk.

- Igen? És hová?

- Tatárszentgyörgyre –mondja a kedves kis beszédes, miközben kissé elpirul.

- És miért, elmondod?

- Hát, anyukám ott találta meg a boldogságát.

Az arcán a pír mellé enyhe kissé szégyenlős, de boldog mosoly költözik. A gyerek örül.

- Már jön a kistesó is. Nagyon várjuk.

A többiek lelkesen bólogatnak. Tényleg nagyon várják.

- Most már mennünk kell, viszontlátásra!

- Sziasztok! Nagyon kedves gyerekek vagytok, jó testvérek. Vigyázzatok magatokra, sok szerencsét nektek!

Visszaintegetnek. Mi is.

Végig az jár az eszemben –szinte egész nap, miközben próbálok nem rútul nézni a kultúrált szülők veszettül neveletlen gyerekeire, akikkel 8-10 évesen nem lehet megértetni, hogy nem kell mindent megtapogatni, lerángatni az asztalról, főleg úgy, hogy előtte nem kérdezi meg, hogy a kis 7 éves ne rugdossa meg a festményt, ami épp lábra áll neki, - szóval azon jár az eszem, hogy ezek a gyerekek vajon milyen visszajelzéseket kaptak eddig a mi társadalmunktól?

Hogy az óvodában, iskolában vajon hányan vették észre az értékeiket, jobban, mint a hátrányos körülményeiket?

Mi lesz velük?

Lesz-e vajon olyan szerencséjük, hogy felfigyel rájuk egy tanár, vagy bárki, aki megpróbálja egyengetni az útjukat? Ami már most rögös, rögösebb, mint amilyen néhányunké valaha is volt, vagy lesz.

RR

A festménnyel adós maradok, de majd pótolom, talán egy - két hét múlva, ugyanis AZT a képet szeretném ide betenni, amiről a történet szól. Ott és akkor valahogy lusta voltam lefotózni, addig marad ez a fotó a lovasok.hu-ról

Egy elveszett könyv története

Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor egy hideg, esős hétvégén, csak úgy találomra, levettem egy könyvet a könyvespolcról. Mindegy volt, mi, csak ne verses kötet, vagy egy ezer oldalas értekezés arról, mi is az esztétika, vagy valami politikai-filozófiai útvesztő legyen. Bele volt írva, regény, átpörgettem a lapokat, párbeszédeket láttam, ok, ez jó lesz. Nekiláttam. És nagyon tetszett. Könnyű, de mégis lebilincselő történet volt, a kamasz szívhez oly közelálló vágyakozással, tele élettel, olyan természeti képekkel, hogy az olvasó illatokat, szagokat, hideget, meleget érzett, olyan lélekábrázolással, hogy az olvasó végig a hőssel haldokolt és szárnyalt. És hogy ezen kívül mire emlékeztem? Semmire. Csak arra, hogy megszólal a pusztában egy hang: -Ébredj Alpár! Ébredj Alpár herceg! Elég gyenge kutatási alapnak. Ilyenkor örülök azért ennek az átok netnek, ami tele van egy csomó baromsággal és sajnos nem őrzi nyomát nagyon sok hasznos dolognak. De reménykedtem, hát ha valahogy rábukkanok arra, amit keresek. És szerencsém lett. Megtudtam, hogy a regény, amit keresek, Herczeg Ferenc: Pogányok című regénye. Amikor elkezdtem keresni az antikvár könyvek között, akkor véletlenül megláttam a Történelmi regények című könyv borítóját, rögtön beugrott, hogy ez volt az, így be is szereztem a szülői házból. Hogy a gyerekek elolvassák. De azért én, még egyszer. A dolgok változnak, ami tizenöt évesen jó volt, romantikus és lélekrezegtető, az huszonév múlva már lehet, csak vicces. Nem az. Nagyon kellemesen csalódtam. Egy kimondottan szórakoztató olvasmány. Mindemellett el kell mondanom, hogy igazi örömet okozott a könyv írásmódja, nyelvezete. Elég sok mai könyvet olvastam mostanában, sokszor szívfájdítóan jó történetek vannak megírva valami határtalan igénytelenséggel. Jobbnál jobb sztorik úgy, hogy űrt hagynak az olvasóban, mert eszükben sem volt a lelket megpiszkálni azon kívül, hogy a tényeket ismertették, talán úgy gondolták, maga a történet is elég lesz. Egy jó könyvhöz nem elég. Mint ha a mai, általam mostanában olvasott írók elfelejtették volna a vetítés tudományát.

Miután ilyen öröm ért, hogy megtaláltam ezt a regényt, ami Alpárról, a besenyők elrabolt vezéréről szól, akinek szüleit kiskorában István élve eltemettette, Alpárt és testvérét pedig a papok kezére adta, s a regény ebben a korszakban játszódik, választottam a Belga, Ló Rider című számát. Ugyan ez a szám nem teljesen arról a korszakról szól, de legalább besenyők megemlítődnek benne, ezenkívül elhangzik benne a családunkban szállóigévé lett mondás: „Semmi munka, csak lovagolás…” –amit sajnos, bár igyekszünk, nem sikerül megvalósítanunk.

A dalt hallgassátok szeretettel, Herczeg Ferenc regényét meg olvassátok el, vagy olvastassátok el a gyerekekkel, ha tudjátok!

Álmodni jó. Álmodni mindig, mindenki szokott, aztán vagy emlékszik rá, vagy nem. Ismerjük a tudományos magyarázatokat, a hókuszpókuszt, az alvás alatt munkálkodó tudattalant, vagy Krúdy Álmoskönyvét , aztán a magunk megélt álmait próbáljuk valahova igazítani, ami sokszor nem egyszerű, hol ide, hol oda sodródunk a hitben.  A néphit egyszer úgy gondolta, az álmok ellenkezője válik valóra, később úgy, hogy nem, mégsem, az álmok beteljesülnek. Idéznék egy jó kis szólást, miszerint „Álomban és szerelemben nincs lehetetlen.” Azt hiszem ennél jobban meg sem fogalmazhatnánk az álom lényegét.

Volt, hogy évekig nem emlékeztem egy álmomra sem, de nagyon érdekes, hogy amikor terhes voltam, minden nap álmodtam, vagyis emlékeztem minden nap az álmaimra, többre is. Mint ha filmeket vetítenék a gyereknek…

Nekem –mint gondolom mindenkinek-, volt néhány nagyon emlékezetes álmom, amit évek, évtizedek óta nem felejtek.

Kisgyerekkoromban, amikor még nem voltam öt éves, álmodtam például rengetegszer egy sorozat álmot. Olyan volt, mint egy filmsorozat, aminek mindig ugyanaz a főcímdala. Leszállt az égből egy hatalmas tükrös „diszkógömb” (asszem ez a neve) és kinyílt egy ajtó lefelé, amiből egy lépcső lett, ott pedig szépen lesétáltak a gömbből az álmom szereplői. Emlékszem arra az örömre és izgalomra, amit éreztem, amikor jött a gömb, mert mindig tudtam, hogy izgalmas és jó álom következik!

Volt néhány fura, iskolás álmom is. Volt, amikor megálmodtam, hogy kikapjuk a kémia dolgozatot, szépen kimegyek érte, hármas. Aztán egy hét múlva mormogtak az osztálytársaim, hogy miért nem kaptuk még meg, én meg határozottan állítottam, hogy de, megkaptuk, az enyém hármas lett és még három emberét tudtam, hogy hányas lett. Ez tényleg annyira élethű álom volt, hogy komolyan kételkedtem abban, hogy csak álmodtam. A vicc, hogy a dolgozatom négyes lett, de a többiekét eltaláltam.

Szintén iskolás és azóta is megfejthetetlen álmom volt a következő: Állok a fürdőszobában (tudjátok, kis lakótelepi, egy csap van a mosdóhoz és  kádhoz, miközben kezet mosol, ráülhetsz a mosógépre…) és a kádba lassan folyik a víz, a dugó nincs bedugva. A kezemben egy Quelle katalógus van (jó vastag, német nyelvű) és tépkedem ki belőle lapokat, amikre filctollal van valami szöveg írva. Mindeközben pedagógiából felelek, egy több héttel ezelőtti leckéből, amit nem nagyon tanultam meg. A tanár kérdez, a válaszok a lapokra vannak írva, amiket dobálok a kádba és amikről a víz lassan lemossa a filctollas írást. Egyet sem tudok végigolvasni és nem tudom magam visszafogni, hogy a lapokat ne tépjem és dobjam! Aztán kezd elegem lenni, rápillantok az épp elmosódó lapra és az első két szóból magam kreálom a választ. A tanár kérdez, én felelek, miközben a lapok csak úsznak és néha rájuk lesek, de nem segítenek. Végül jól felelek. A csattanója az a történetnek, hogy két nap múlva feleletem, ebből a régi anyagból. Az osztály felhördült, neeemááá, nem ééér ilyen rééégibőőől… Én meg szóhoz alig jutok, de tudom, azt amit még először álmomban sem tudtam, mert hogy a valóságban nagyon nem tanultam meg. A felelet sikeres, a tanár lismerő pillantásokat lövell felém, én meg otthon megsimizem a jó kis Quelle katalógust, amit még az eneszkás rokonok hoztak, hogy legyen min ábrándoznom.

Meghal valaki. Megyünk a temetésre. Feketében. Ravatalozó, vándorlás a sírhoz, beszéd, koporsó, vagy urna sírba helyezése, dobunk egy marék földet, letesszük a koszorút, vagy a virágot, kicsit állunk még, aztán megyünk. Halotti tor, vagy a helyette egy kis közös kajálás.

Nincsenek már hagyományaink, a betanult dolgokat csak tesszük, de nem értjük. A halál messze kerül tőlünk. Nem ápolunk haldoklót, nem virrasztunk, nem maradunk a halottal egy házban, semmi közünk hozzá. Valahol máshol meghal, valaki mások öltöztetik, valakik beteszik a koporsóba, mi meg kísérjük a dobozt, a fizetett fickók cipelik a koporsót, pénzért, beteszik a sírba, ráhúzzák a földet, mi pedig nézzük. Egy üres rítus, amit ott, akkor nagyon sajnálunk, hogy nem tudunk megtölteni tartalommal. Jöjjön egy kis adalék, mi volt a szokás, a hiedelem régebben, ami talán segítségére volt élőnek, holtnak egyaránt. Amiből megtudhatjátok, hogy nem kéne a mexikói szokásokat irigyelnünk, amikor sok helyen a mieink is hasonlóak voltak. Csak azt elfelejtettük.

Mert tévedés az, hogy nálunk a temetés, a halottal való kapcsolat csak szomorúság, sírás-rívás! Nem. Ha egy kicsit utána olvasunk a népi hiedelemnek, szokásoknak, babonáknak ebben a témakörben, akkor inkább azt kell látnunk, hogy ez egy búcsú az emberi porhüvelytől, hogy a lelket illik szépen kistafírungozni, hogy járhassa az új útját, egy másik világban.

Szaploncai vidám temető

Először kezdjük egy ismeretlen eredetű, humoros versikével Nagyvarsányból, ami szól a lélek továbbéléséről és a rögdobást, sírletaposást mutatja be, vicces formában.

„Külön szólt a lecke a feltámadásról,

Ez pedig nagy kár volt, beszélt volna másról.

Most, mikor kimondta a pap, hogy a holtak,

Kik a temetőben elporladva voltak,

Nem maradnak ottan, hogyha üt az óra,

Mindnyájan felkelnek a trombitaszóra,

Az értelmesebbje dermedezve bámul,

Egyik nagyot sóhajt a többi közt hátul

Fománcsu, bolondság, dik te more, hallod,

Mit beszél ez a pap, hogyha nem bolondot.

Hogy, akik meghaltak, ismét újra élnek !

Nem is tudom, mi lett vón a papnak bére,

Ha pontot nem tett vón a szónak végére.

Letették a sírba, elhantolták szépen,

Még le is taposták a földet középen,

Hadd nyomja le nyomban.

Ami biztos, biztos, gondolták magukban."

Úgy tartották, hogy a lélek és a test nem elválaszthatatlan egymástól. A lélek a testből kiszállhat, majd újra visszatérhet. Ezt történik akkor is, amikor álmodunk és a lelkünk olyan helyen jár, ahová a test nem juthat el, olyan emberekkel beszél, akikkel a testben nem tudna. A lélek előremehet a jövőbe, visszaszállhat a múltba, végtelen távolságokat képes megtenni térben és időben, majd az ébredésre visszatér.

Amikor a haldoklóból végképp „távozott a lélek”, akkor a lakásban a tükröt letakarták, mert attól féltek, a lélek meglátja magát benne. A halott teste elrothad, a halottal csak álmunkban tudunk beszélni, viszont a lélek mindig a test mellett marad. Ezért amikor valaki meghalt, az ablakokat becsukták, így igyekeztek azt elérni, hogy a lélek a test mellett maradjon, majd a temetés során kövesse a testet. Amikor a halottat kivitték a házból, kinyitottak minden ajtót, ablakot, hogy a lélek kövesse a testet. Az úton, ahol haladt a temetési menet viszont minden ajtót, ablakot becsuktak, nehogy a halott lelke oda betérjen.

A holtak országának, vagyis a temetőnek, mindig van őre, méghozzá az, aki legutóbb meghalt és akit a következő halott vált fel. A halottnak a holtak országában szüksége van ruházatra, illetve vele temetik a számára fontos személyes tárgyait. Olyan ruhát kell viselnie, amit még „víz nem ért”. A holtak országában tehát a holtak szabadon járnak, vagy repülnek. Illendő öltö­zetre van szükségük, az élvezetre szolgáló tárgyaikat használhatják. Ez a holtak országa megfoghatatlan, idegen, de nem ellenséges az élők számára. A csizmáról a vasat leszedték (hogy ne kopogjon, amikor a temetés éjjelén a halott hazamegy a szállást megköszönni), a nők kontyvasát is fára, vagy lúdtollra cserélték, mert úgy tartották, nehezen repülnek, ha vas van rajtuk.

Fiatalokat (nőket, férfiakat egyaránt) 14-30 éves kor között menyasszonynak, illetve vőlegénynek öltöztetve temették el, a lányok kezébe jegykendőt adtak, a fiúk kalapjára bokrétát tűztek.  fiatal halottnak –ha nem volt szeretője- vőlegényt, menyasszonyt választottak, néhol a halottat is megszemélyesítette egy élő személy, s tulajdonképpen maga a temetés úgy zajlott, mint egy esküvő, ahol a halotti tor olyan volt, mint a lakodalom, a „násznép” táncolt, evett. Erre azért volt szükség, hogy megadják a halottnak, ami jár neki, amire szüksége van és egyben megóvják magukat a halott ártó szándékától.

A temetések után, a halotti toron a halottnak is megterítettek, a helyét az asztalnál üresen hagyták, tányérját leborították, a kést, villát egymáson keresztbe tették, mivel úgy tartották, a halott jelen van a toron.

Úgy tartották, hogy ha a temetés rendjében, a kegyeletben, vagy az emlékezetben történt valami hiba, akkor a halott hazajár és számonkér. Ezért sok helyen az udvart felszórták homokkal, vagy lisztet tettek egy tányérba az asztalra (ha ebben madárnyomok látszottak, akkor a halott hazatért), vagy egy pohár vizet tette oda egy száraz kendővel, ami ha reggelre vizes volt, szintén azt jelezte, a halott visszatért. Ez általában akkor fordult elő, ha a halott hiányolt valamit. A hiányolt tárgyakat sokszor a fejfa mellé ásták el.

Néhány történet, a hazajáró lelkekről (Csiszár Árpád: A hazajáró lélek c. munkájából, a vers szintén az ő gyűjtése, Szatmár - Bereg vidékéről):  

 „Az anyjával nem tették oda a bolyhos keszkenőt. Min­den ájszaka hazajött érte, kérte a kendőjét. Kivitték, elásták a sírjába."

„Mihály bátyámnak ittmaradt a ndrágszíjjá. A lánya mindig álmodott vele, hogy —azt mondja — nem tudom megkötni a nadrágomat. Kivitte a szíjjat és eltemette, nem is jött többet vissza."

„A sógornőm, hogy az apjával a kalapot nem tették oda azt álmodta, hogy visszajött, megszólította, hogy ittmaradt a kalap, ha megy, nem tud köszönni."

„Volt egy nagyon hibás kislányom. 10 évig élt, de az se nem ült fel, senem fordult, se nem evett, se nem ivott. Azt csak kanálokkal etetgettem. Egy fél findzsa tej volt a napi kosztja. Tíz évig élt, meghalt, eltemettük. Majd egy év múlva, vagy kettő múlva a kislány elibém állott, ahogy eltemettük, tiszta fehérben. Nézett így rámfele. Mi lelt kislányom, hogy jöttél haza? Te meg­ haltál! Azt mondja: Meghaltam, édes, meghaltam. Mondom: hát tudol be­szélni? Azt mondja: Tudok. Hát minek jöttél haza? Azért jöttem mert édes sose teszen a fejfámra egy koszorút, egy gyertyát sem gyújt értem. Akkor eltűnt, nem láttam többet. "

Voltak halottidézők, halottlátók is, akik kapcsolatba tudtak kerülni a holtakkal, sokszor akaratukon kívül, vagy annak ellenére is. De erről majd egy másik alkalommal mesélek.

A lényeg talán annyi, hogy nálunk igyekeztek a halottól úgy búcsúzni, hogy a másik világban ne szenvedjen hiányt, hogy úgy búcsúzzon ettől a világtól, hogy ne legyen semmi, ami ide kösse őt, mert az nem jó se élőnek, se holtnak.

Manapság ez az időszak általában attól hangos, hogy benyeljük-e lassan és magunkévá tesszük-e Jack óriási tökfejét.

Nem tartom nagy bajnak, ha megismerjük, akár átvesszük mások szokásait -megjegyzem, nálunk is volt divatja a tökből készült világító fejnek, csak épp Márton napkor- de emellett sajnos a saját népünk régi szokásairól egyre kevesebbet tudunk.

Természetesen nem buzdítok senkit arra, hogy az ősök szellemétől átitatva felaggassa a rég elhunyt dédi otthonkáját, meg a dédipapi kalapkáját a helyi park fáira, bokraira, de egy kis olvasás a régmúlt idők szokásairól nem árthat meg senkinek.

Akkor szemezgessünk!

Tudtad-e, hogy...

A sírok díszítésének évente ismétlődő napja a katolikusoknál november 1-én mindenszentekkor van, míg a protestánsoknál november 2-án, halottak napján.

Az ugor korban őseink fás ligetekbe, erdőkbe temetkeztek, a sírokra ültettek is fákat. Az élő fákat, bokrokat a lélek tartózkodási helyének tekintették.

A világháborús időkben is szokás volt még néhány helyen, hogy a távolban, ismeretlen helyen elhunyt családtag ruháit kiakasztották a közeli kis erdő fáira, s ha az eltűnt, akkor a halott megbékélt és nem tér vissza többé.

Az ember, a lélek és az élő fa kapcsolatára példa az a napjainkban is még országszerte ismert -kevésbé gyakorolt- szokás, hogy a gyerek születésekor gyümölcsfát ültettek a kertbe, ezt különös gonddal óvták, mivel a gyermek alteregójának tekintették, a fa életéből kiolvasták a gyermek életének változásait. Amikor meghalt, e fából készítették a koporsóját, illetve a sírjára a keresztet.

Csak érdekességképp, a születéskor a méhlepényt elásták egy körtefa tövébe, ha a gyerek fiú lett, ha lány, akkor egy almafa alá, hogy ne hagyja el a szülőhelyét, a szíve húzza vissza.

Szerencsétlenség, vagy gyilkosság áldozatait sokszor a tett színhelyén temették el. Ezek a sírok jeltelenek, de emléküket az  útszéli keresztek hivatottak őrizni.

Több faluban láthatunk ilyen út széli keresztet, gondoljunk arra, hogy régen ide, a kereszt köré temették a halva születetteket babákat is.

A falvakban szokás volt két falu közti határvonalon temetkezni. A néphit szerint, a határon gonosz, ártó erők uralkodnak, ezért gyakran itt hajtották végre a kivégzéseket, nehogy az áldozat bosszúálló szelleme bármely közösségnek ártson.

A sírhoz fűződő babona volt, hogy az aknát, főképp, ha a halott fiatal volt, a temetés napján ásták, ugyanis úgy hitték, hogy az előző napon ásott sírba az éjszaka során beköltözik a gonosz lélek és elrabolja a halott nyugalmát.

Néhány helyen, a halott nyugalma érdekében, a temetés során többször a sírba lőttek, illetve a már veszélyes halott, vagy hazajáró lélek sírját hegyes karóval szúrták át.

A sír háborítatlansága érdekében nem szabad a sírra rálépni, illetve azt csak a sír gondozója teheti meg.

A temetőben növő növényeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, de erről majd egy másik alkalommal írok.

RR