Kutyára dér

Karácsonyi vásár. Vasárnap. De jó, hogy megvettem ezt a pufi kabátot. Bár Földanyácska, meg Tél apóka kegyes ma hozzánk, +7 fok van és süt a nap. Szállingóznak az emberek, na persze, ma mise is van, ráadásul templomokban sincs hiány a vásár környékén. Fázni nem fogok, vevő is akad majd és talán néhány érdekes ember...

Három kisgyerek nézelődik az egyik festő bódéjánál. A két nagyobb olyan tíz, talán tizenegy lehet, a legkisebb elsős, de inkább még ovis. Nézik a képeket, a festő odamegy hozzájuk, én is, nálam úgy sincs most senki.

- Szevasztok!

- Jó napot kívánok! – mondják a nagyobbak, Csókolom – a legkisebb.

- Szép ez a kép, - mondja a nagyok közül a beszédesebb. Közben susmusolnak.

- Melyik? – néz értetlenül a festő, miközben látom, mennyire örül, hogy az őszinte gyerekszájból őszinte elismerés száll felé.

- Az a ló. Az a vágtató.

-Ja, ja arra gondoltok. Örülök, hogy tetszik. Kedvesek vagytok.

A gyerekek nem hiszem, hogy kedvesek akarnának lenni, csak egyszerűen csodálják a kis sodrott izabella fakó, szabadon szárnyaló lovacskát. És a képet. Ami megörökítette a pillanatot.

- Mennyibe kerül? – kérdezi a közlékenyebb, a többiek szócsöve.

- Huszonnyolc ezer.

- Nem is drága –mondja, - megéri az árát. Mert nagyon szép. Anya is vett a nyáron a vásárban egy szép festményt, az negyvenezer volt. Nagyon szeretjük nézni.

A festő ránéz, hosszasan vizsgálja őket.

- Örülök, hogy így gondolod.

A kicsi közben próbál felkapaszkodni a bódé könyöklőjére, ahonnan jobban beleshet és megnézheti a többi képet. A tesvérei segítenek neki, megemelik, hogy belásson.

-Ott a Duna! –kiáltja a kép felé mutatva, amin egy hatalmas háromárbócos hánykolódik a viharos vízen.

- Jaj, az nem a Duna, te az a tenger! – mondják a testvérei, kissé szemlesütve és pirulva, mint ha hatalmas égés lenne, hogy a kicsi nem ismerte fel a tengert a tengerjáróval. Pedig dehogy. Majd, hogy mentsék a helyzetet, gyorsan rámutatnak oktatólag egy képre, hogy na látod, az a Duna, és tényleg, az a Duna, göcsörtös fűzfákkal, ladikokkal.

- Melyikőtök a legnagyobb? – kérdi a festő.

- Van még két bátyánk – feleli a beszédes.

- És a legnagyobb mit csinál?

- Most börtönben van. De nemsokára hazajön – a fiú kissé elpirul, de látszik, hogy felvértezve várja a támadást.

Kissé kényszeredett pillanatnyi csend. Most mondjunk gyorsan valami olyat, amivel nem bántjuk meg ezeket a gyerekeket. Mert okosak. Mert aranyosak. Mert ritka jó testvérek. Mert szeretik egymást. Mert tudnak köszönni. Mert meg tudnak értelmesen szólalni. Mert a viselkedésük minta lehetne a sok elkényeztetett kölöknek, akikkel nap mint nap találkozunk és akiktől, na meg a szüleiktől a víz kiver.

- A börtön nem jó dolog – mondja a festő.

- Próbáljátok meg elkerülni. Eszes, okos gyerekek vagytok, tanuljatok!

- Hova jártok iskolába?

- Ide, a zöld iskolába.

- Szerettek ide járni?

- Hát, tulajdonképpen szeretünk… - a válasz inkább bizonytalan, mint határozott, azt hiszem nem szeretnek ide járni, de ha már az előbb felhoztuk a tanulás fontosságát, mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni?

- De már nem sokáig járunk ide, mert elköltözünk.

- Igen? És hová?

- Tatárszentgyörgyre –mondja a kedves kis beszédes, miközben kissé elpirul.

- És miért, elmondod?

- Hát, anyukám ott találta meg a boldogságát.

Az arcán a pír mellé enyhe kissé szégyenlős, de boldog mosoly költözik. A gyerek örül.

- Már jön a kistesó is. Nagyon várjuk.

A többiek lelkesen bólogatnak. Tényleg nagyon várják.

- Most már mennünk kell, viszontlátásra!

- Sziasztok! Nagyon kedves gyerekek vagytok, jó testvérek. Vigyázzatok magatokra, sok szerencsét nektek!

Visszaintegetnek. Mi is.

Végig az jár az eszemben –szinte egész nap, miközben próbálok nem rútul nézni a kultúrált szülők veszettül neveletlen gyerekeire, akikkel 8-10 évesen nem lehet megértetni, hogy nem kell mindent megtapogatni, lerángatni az asztalról, főleg úgy, hogy előtte nem kérdezi meg, hogy a kis 7 éves ne rugdossa meg a festményt, ami épp lábra áll neki, - szóval azon jár az eszem, hogy ezek a gyerekek vajon milyen visszajelzéseket kaptak eddig a mi társadalmunktól?

Hogy az óvodában, iskolában vajon hányan vették észre az értékeiket, jobban, mint a hátrányos körülményeiket?

Mi lesz velük?

Lesz-e vajon olyan szerencséjük, hogy felfigyel rájuk egy tanár, vagy bárki, aki megpróbálja egyengetni az útjukat? Ami már most rögös, rögösebb, mint amilyen néhányunké valaha is volt, vagy lesz.

RR

A festménnyel adós maradok, de majd pótolom, talán egy - két hét múlva, ugyanis AZT a képet szeretném ide betenni, amiről a történet szól. Ott és akkor valahogy lusta voltam lefotózni, addig marad ez a fotó a lovasok.hu-ról

Milyen érzés pénzt kérni?

Péntek délután. A gyerekek szállingóznak haza, a naptárba bejegyzeteltem ki hol van, meddig marad, hol marad, várhatóan mikor ér haza, a fejem egy szita, húzósabb napokon muszáj beírnom, mert elfelejtem, aztán futkosok össze-vissza a gyerek után, akiről épp nem ugrik be miért maradt a suliban. Kopognak. Na, már megint ki az? Állandó a mozgás nálunk, amint kezdetét veszi a hét vége. Végül is amikor 4 gyereket keres fejenként 4-5 haver, akik véletlenül sem kommunikálnak egymással, vagy ha igen, akkor azt hiszik, hogy ha Józsinak nem volt otthon, akkor Bélának 10 perc múlva otthon lesz.  Én türelmesen nyitogatom az ajtót, hajtom el a kölyköket, nem, még nincs itthon, de majd szólok, hogy kerested, add tovább a grundon lécci.

Újabb kopogás.  Lilla az, a lányomat keresi. Nem, még nem ért haza, azt hiszem grafikán van, remélem jól tudom, de itthon nincs, az tuti. Lilla tulajdonképpen engem keres. „Anyu kérdi, hogy tudsz-e kölcsönadni egy ötezrest tizedikéig.” Persze, persze. Jól vagy? Igen jól vagyok. Tessék. Szia. Szia.

Anyu.

Anyut látásból ismerem.  Még soha egy szót nem váltottunk egymással. A múltkor összefutottunk az iskola felé, de anyu még köszönni sem nagyon akart. Világfájdalommal kevert lenézéssel rám pillantott es tovább haladt az úton. Pipa lettem anyura. Ez most mi? Nem akarok én beszélgetni, de a helóra azért egy heló lehetne a válasz nem? Anyunak van hat gyereke. A legkisebb is felsős. Anyu és a gyerekek egy egyszobás albérletben laknak. Egy nagyon kicsi szobás albérletben. Anyu nem dolgozik. Nem, ez nem az a vidék, ahol semmi munka nincs. Itt lehet találni. Mondjuk konyhai kisegítő a cégnél, aki az ovikba,  sulikba főz, pénz kevés, de kaját vihetsz haza rogyásig (még a kiszállítás előtt). Mondjuk ez egy nagy családnál kiflistől, sajtostól ebédestől nem is olyan rossz, főleg ha valakinek nincs más. De azt hiszem anyu már annyira belebonyolódott saját élete rejtelmeibe, hogy nem keres. Nem ér rá keresni, vagy már nem is érdekli az egész.  Kitölti az életét az, hogy éppen menekül valamelyik apuka elől, mert valahogy mindegyik olyan agresszív fajta, aki szereti a családot zaklatni, ha egy évben egyszer felbukkan, vagy ha kiengedték a sittről.

Lilla okos lány.

Nem tudom mennyire tanul jól, de szeret olvasni, verseket, regényeket.  Néha könyvet cserélnek a lányommal. Amikor pár éve először jött pénzt kérni, mindketten annyira zavarban voltunk (Lehet egy nagyon zavarban lévő gyereket úgy megalázni, hogy nem adsz neki?), hogy rámtört az izgalom előhozta alkalmi süketség és zavaromban visszakérdeztem, Tessék? Mit mondtál? Aztán persze, persze, kezébe nyomtam és rögtön tereltem a témát, kérdeztem, mit olvas, hogy megy a suli, milyen csinos a pulcsija. Az elején kéthavonta jött, most már egy éve havonta. Tizedikén elkéri, elsején visszaadja. Régen mindig zavarban volt. Tiszta vörös volt. Azóta megnőtt. kamaszodik. Néha a nővérével jön, még mindig van benne egy kis szégyen, de már takarja a rutin. Már kezdi elfogadni, hogy a dolgok így mennek. Lassan pályát választ. Hova megy, mi lesz vele, ki tudja. Ki tudja mi marad benne ebből az egészből. Hogy ez is egyfajta válságkezelés. Udvarias  kapcsolattartás, körbetartozás, kérsz, pontosan visszaadod –gondolom abból, amit mástól kértél.

Én meg annyit adok, hogy ha egyszer nem kapom vissza, akkor azért ne üssön nagyot. Már lemondtam róla, gondolom egyszer eljön az idő, amikor megszakad a lánc. Hogy ezt hogyan kezeli majd Lilla? Mert hogy az anyja szinte csak a gyerekein keresztül kér.  Valószínű ha megszakad a lánc, akkor is a gyerekek által ápolt kapcsolatok fognak először behalni. Mit fog erről felnőttként érezni, gondolni? Az anyjáról? A kölcsönkérésről? Mindannyian voltunk kiskamaszok, amikor az ember egy bénának vélt cipő miatt is –amit az anyja rátukmált reggel, mert az milyen jó és így utólag visszagondolva tényleg nem volt béna- a Dunának menne bánatában. Vajon mennyire éli meg ma megalázónak ezt a helyzetet?

Még nem mertem megkérdezni.

RR

Sokat gondolkodtam, mi lehet a titka néhány régi mesének, amik mindig megtalálják évtizedről évtizedre a maguk rajongótáborát. Nálam gyerekkorom óta örök klasszikus Mazsola, a kis zöld disznó, érces kis hangjával (utánozhatatlan), valamint egész gyarló lényével, amiben egyesül a szívatós, csőbe húzó nagytesó, a felnőtteknek megfelelni vágyó gyerek, az irigy kis kavarógép, a féltékeny és szeretetre éhes, néha kissé érdekes észjárású imádni való kiskölök.

Manócska pedig a higgadt, de szerető szülő, aki általában átlát Mazsin, mindemellett páratlan pedagógiai érzékkel kezeli a tipikus helyzeteket, melyek minden kisgyerek korral járó jellemzői, és ezek érvényességén nem fog az idő. Szerintem szülői szemmel kiváló tanmese!

Ezen mesék varázsa (ide sorolom a Frakkot, a Mézga családot -Károly bácsinak, Mézgáéknál Márissal az élen,  egész frankó, a felnöttkorban simán alkalmazható beszólásai vannak) abban rejlik, hogy egyáltalán nem korosztályspecifikusak. Az ember 3 éves korától élete végéig tud rajta nyeríteni, minden korosztály megtalálja benne a neki kódolt poént.

Nézzétek az egyik kedvencemet. Mazsola havat lapátol, ettől pedig rajnak érzi magát, de Manócska segít neki, hogy kicsit visszavegyen az arcából.

Nemrégiben került a nyilvánosság elé a Nemzeti Tankönyvkiadó első mobilra készült oktatási szoftvere.

A teljes középiskolai 9-12. osztályos tananyagot feldolgozó történelmi események adatbázisa ingyenesen tölthető le az Apple Store-ból.

A Puskatár nevű szoftver rögtön a letöltési listák élére került.

Racskó Péter a Nemzeti Tankönyvkiadó ICT igazgatója a szoftverrel kapcsolatban elmondta: "Jelenleg Magyarországon az online digitális tananyagok piaca igen kicsi, a közoktatási intézmények finanszírozása nem teszi lehetővé a nagy értékű szoftverek beszerzését. Ahhoz, hogy valamilyen áttörést érjünk el, szükség van olyan egyszerű célalkalmazásokra, amelyek meggyőzik a felhasználókat a digitális tananyagok hasznosságáról. A Puskatár Projektet azzal a céllal indítottuk el, hogy a Magyarországon viszonylag magas (90% feletti) mobiltelefon penetrációt felhasználva a szülőket, diákokat meggyőzzük a digitális tananyagok felhasználásának jelentőségéről."

A megható történet egy érdekes momentuma, hogy miközben a szakemberek meg szeretnék győzni a gyerekeket –rajtuk keresztül természetesen a szülőket- a digitális tananyagok hasznosságáról, vajon mi lehetett a céljuk azzal, hogy a programot elsőként a hazai piac egyik legdrágább telefonján futó rendszerre írták?

A rendszer ugyanis egyenlőre csak iPhone-ról működik, az ezt használók hazánkban a mobilhasználók 5%-át sem teszik ki (gyerekek szintjén gondolom a iPhone használók száma elenyésző).

Hozzáértők kérdése, hogy vajon miért nem Java alapú lett a program, amit a piacon kapható mobilok 80%-a futtat.

Talán a véletlen műve lehet a karácsonyi ünnepekhez közeli piacra dobása a terméknek?

Úgy tűnik, a kevésbé tehetőseknek továbbra is meg kell maradniuk a tanulás és a puskázás jól bevált, hagyományos módszereinél. De ha jól tanulnak és sokra viszik (hát persze, mi mással, mint a tanulással) akkor majd a gyerekeiknek biztosan vehetnek valami hasonló okosságot, hogy aztán esténként ők játszadozzanak vele, mint annak idején Karinthy a búgócsigával, vagy az egyszeri apuka a villanyvasúttal.

RR

Csigusz, Tucsok és Cápi, avagy Steve metamorfózisa.

Becsületes nevem Steve, vagy egyszerűen -akár a viccekben- Pistike, bár családom tagjai -közülük eddig számomra leginkább a tejszagú anya és a szőrös apa különül el élesen- az első időkben Csigusznak szólítottak. Ez nem volt teljesen kedvemre való, nyilván a hangomra utalt, ezért igyekeztem és sikerült szintet lépnem, kiérdemelve ezzel a Tucsok jelzőt. Ezzel még mindig nem voltam teljesen elégedett és igyekeztem tovább fejlődni -ahogy apám mondaná 100 szopással jogot formálhatok egy erősebb szívó szájszervre-, így az erősebb hang mellé jól értelmezhető harapó mozdulatokat társítottam, kiérdemelvén a Cápi nevet -mint a kép is mutatja- valamint érzésem szerint anyám legnagyobb örömére az OÁÁÁ OÁÁÁ, hangok mellé beillesztettem -amennyiben testhelyzetem horizontálisból vertikálisba csap át- a kissé békülékenyebb LLLÁÁÁÁ kifejezést.

Szüleim egyenlőre jól kondícionálhatónak tűnnek, látszik, hogy lovakat tartanak, -kissé furcsa valamik, jellemzésükre később kitérek- mert azonosulva ezen állatok tanulási képességeivel harmadszorra mindent megértenek.

Az első napokban napjaim nagy részét pihengetéssel töltöttem, valamint próbáltam hozzászokni a rengeteg hangingerhez, a családtagjaim folyamatos testi kontaktus kényszeréről nem is beszélve. Alapjáraton állandó a mozgás körülöttem, hiába, aki népes családba érkezik, annak kimarad az életéből a kis ágy feletti forgó magányos zenécskéje a hermetikusan lezárt szobában. Lennék én műélvező, de nem hagynak. Ha véletlenül elpihennék és már csak a madárcsicsergést hallgatnám a nyitott ablaknál, akkor azonnal bejön valamelyik kedves bátyám és határozottan állítja, hogy pont ebben a szobában látta legutoljára Boba Fett lego űrhajóját, ami persze nincs ott, de keresés közben kapok egy combmarkolászást, vagy egy a kelleténél hosszabb ideig tartó puszit, vagy arcnyomorgatást, hogy olllyanédesezakistesó.

Kemény napjaim vannak, az biztos.

A múltkoriban minden hang elhalt, elmaradt a kurjongatás a medencéből, legnagyobb bátyám gitárszólói sem nyújtották meg a félébrenléti állapotom hosszát, nem tudom mi történt, de megijedtem kissé, anyám valami olyasmit panaszkodott a szomszéd tejszagú nőnek, hogy azt hitte mennyit fog pihenni, de mióta elmentek a tesók és csak kettesben vagyunk, egy hete ordítok. Hát félek, na, nehezen viselem a bizonytalanságot, végre megszoktam a hangorkánt, a folyamatos testi érintést, erre tessék, vészjósló csend ül a házon.

Szerencsére történt egy apró kis mozzanat, -amit oly sokszor átéltem nap mint nap a vízben lebegő létben-, ami azért visszaadta a hitem, hogy minden rendben, semmitől nem kell tartanom. Anyámhoz lapulva -most nem emlékszem, hogy a bal, vagy a jobb oldalihoz- haladtunk a terasz felé, mikor is felcsendült az ezerszer felhangzott szólam, amit rutinosan követett egy lágy rúgó mozdulat, szóval az én jó anyám elmordulta magát, bosszús tekintetét a macskákra vetve így kiáltott: -Nem takarodtok innen, büdös dögök!!! -talán az anyjukat is említette, de ebben bizonytalan vagyok, nem szeretném mindjárt a kapcsolatunk hajnalán anyámat rossz hírbe hozni.

Most kissé elbágyadtam, úgy hogy adok némi pihenőt a személyzetnek, de később folytatom.

A környékünkön él hetek óta ez a kivert kutya.

Gyönyörű kiállású, jó mozgású, fényes fekete szőrű, magabiztos kutya - volt.

A hátsó lábát meglőtték, a tartása már egyáltalán nem olyan büszke, miközben az ételért koldul.

Az ittléte elején még velünk tartott egy tereplovagláson, gyerekeket szereti, kutyákkal egyéb állatokkal jól kijön.

Jobb sorsot érdemel.

Az utcabeli gyerekek etetik, ők adták a nevét, így lett  a neve Othello, most már  inkább Otelló.:)

Még várja, hát ha valaki...