Kutyára dér

Lekűzdhetetlen a kényszerem, hogy az aktuális nótát valami eseményhez kössem. Vagy egy eseményhez kössek egy nótát... Most a kettő együtt ért utol. A fiam épp hazatért a SZIN-ről, ahol a nagyérdemű pörgött a Pszicho traktorra, a Bábolnai Gazdanapok pedig hamarosan kezdődnek.

Szóval, kedves bulizó gazdák, ifju agronómusok, pörögjetek a monitor előtt egy utolsót, mielőtt elindultok traktornézőbe!

A zenét a Russkaja szolgáltatja, ami ugyan alapjáraton labanc csapat, -ez némi szkepticizmussal töltött el, mielőtt az atrakciójukat megnéztem- de meg kell hagyni, a traktorról alkotott gonolataik, na és a "tánc", amit az úri közönség tol rá (középen egy csápoló mag, ami körül 3-as sorokban, egymássl ellentétes irányba mozogva halad a csápoló tömeg, legalább is ez a tánc hivatalos rendje) lenyűgözött.

Hallgassátok.

Ha bírjátok.

Aztán irány traktort venni!

Ha már puffogtam  múltkor az iskolai felvételi miatt, akkor stílusosan jöjjön egy régi iskolai időket és persze egy régi filmsorozatot idéző dal...

Amikor én gondolkoztam azon, hova tovább a nyolcadik után, nem volt nehéz dolgom. Legalább is, ha informálódni akartam, akkor vagy elkértem a suliból a könyvet, amiben minden benne volt, vagy elbattyogtam a könyvtárba, ahol volt mindig friss, legalább 2-3 olvasótermi példány, amit lehetett böngészgetni. Elcsodálkozni azon, jé, mik vannak.

Most haladunk a korral, húú, van infós szupersztráda, bárminek utánanézhetsz. Aha. Csak hiszed. De lehet, hogy igaz, csak én vagyok egy béna lúzer, aki kétütemű Trabival pöfög rajta. Pedig eddig azt hittem, keresgélésben nem vagyok annyira gyenge. Gyerek továbbtanul. Az új törvényt, sitty-sutty megszavazták, sínen van minden, pannon puma már megint nagyot vetődik, húdejó. Megszoktuk már, hogy szarunk bele az egészbe, alkalmazkodunk a helyzethez, max elmorzsolunk pár „anyádat”, meg ennél szebb kifejezést. De igyekszünk a jég hátán maradni.

Akkor most három év a szakmunkás? Négy év a szakközép? Vagy mi? Oké, nyugodtan várok, majd elkérjük a suliból a felvi könyvet, mert a mi könyvtárunkban nem csak felvi könyv nincs, de általában könyvtáros sem, a takarító nyitja ki, ha mindenáron be akarsz menni, mert olyan könyvbuzi vagy. Van könyvtáros is persze, csak ritkán lehet elcsípni, két éve nem tudok beíratkozni. Suli. Hááát, az új, az idei még nem jött meg…  Aztán váratlan fordulat! Szerdán megérkezett A KÖNYV! Na jó, minden nyolcadikos ofő kapott egyet. De az ofő nem adja oda, mert a tavalyi is eltűnt valakinél a múlt héten. Tanács: itt egy cím szuperfriss infókkal, keressünk rá ezen, ami érdekel minket.  www.kir.hu Jó. Keresek. Csak éppen lószart sem találok. Olyat, hogy egyszerű szakmakereső, egyáltalán nem találok rajta. Jaj de jó lenne most felütni a könyvet, s a magam együgyű módján szépen végignézni hátul a betűrendbe szedett tartalomjegyzéket, ahol ott állna a hőn keresett szakma, mellette az oldalszámokkal, amit fel kéne lapozni… Na jó. Láttam én már karón varjút, ha beszarok is, akkor is találok valamit ezen a nyüves oldalon. Képes vagyok uralkodni a káoszon - legalább is így hittem, amikor a legnagyobb kupiban is három másodperc alatt előszedtem bármit, amit kértek tőlem... Hoppá. KIFIR tanulmányi terület kereső modul. Oké, van itt minden, de engem nem lehet csak úgy lerázni. Beírom „A tanulmányi terület valamely jellemzője” után a szakma hivatalos kifejezését. Ami minden iskola oldalán a szak hivatalos megnevezése, amire a jelentkezést be kell adni.  Nulla találat. Hm. Akkor beírom, az egyik, benne szereplő kifejezést.  Ismét nulla találat. Feladom, mert a kicsi bőg, mivel egyedül töltött a narancslés dobozból a pohárba, ezért úgy néz ki, mint aki beeresztett. Este új próba. Gondoltam beírom, hogy „és”, de inkább beírom, a másik, kevésbé szakmára jellemző szót. Nini, van 21 találat. De ügyes vagyok! Hozzáteszem, van pár iskola, amiről tudom, hogy képez, még sem szerepel a jegyzékben. A szakoldalakon igen. Megnézem a már eredetileg is elsőnek bejelölni tervezett iskola honlapját. Az újdonságok között szerepel, hogy a tavalyi tanévre milyen szakokat hirdettek meg… Hm, az ideiről semmi. Huszonötödik becselezős guglizás eredményeképpen kiderül, hogy hoppá, lesz ott szakközépiskolai képzés is, de mégsem abban az iskolában hivatalosan, de gyakorlatilag ott. Még jó, hogy mondtam a gyereknek, jelentkezzen központira.

Aztán tesztelgetem tovább az oldalt. Kinéztem egy-két szakmát, ami nem egy szóból áll. Élelmiszer- és vegyi áru eladó ( szintén a hivatalos megnevezése a szaknak). A keresés eredménye: Talált tanulmányi területek száma: 0 az 6 749-ból/ből. Biztos én vagyok a béna, de akkor ez hogy a rákban működik?

Van kedvetek tesztelgetni? Akkor javaslom, próbáljatok az alábbi szakokra rákeresni:

csecsemő- és gyermekápoló

csecsemő- és gyermeknevelő - gondozó

pénzügyi- számviteli ügyintéző

lótartó- és tenyésztő

épület- és építménybádogos

műköves és épületszobrász

vasútépítő és fenntartó technikus

Ezekből a szakokból a legtöbbre nem ad találatot, ha a teljes , hivatalos megnevezés kerül beírásra, de van, amelyiknél működik. Van néhány, ahol a szakma mindkét jellemzőjére ad ki találatot, de van, ahol az egyik szóra igen, a másikra nem...

Jövőre továbbtanul a gyerek? Ha olyan amatőr htb-k vagytok, vagy kocanetesek, mint én, akkor gyakoroljatok, keressetek! Ha pedig megtaláltátok az oldalon a megoldást, a csövön a lyukat, ami nekem nem sikerült, akkor osszatok nyugodtan, jól viselem, igazatok van, csak mutassatok rá a helyes útra!

És még egy kis apróság... Emlékeztek azokra az iskolai feladatokra, ahol a tankönyvekben írásban kellett válaszolni és mondjuk a három mondatnyi válaszra a tankönyvszerkesztők nagylelkűen felkínáltak egy max tíz cm hosszú sort, ahová csak a legmikroszkopikusabb betűkkel dolgozó puskaírók tudtak volna nagy bravúrral három mondatot bezsúfolni? Hát, ilyen dezsavű érzésem volt, amikor a jelentkezési lapot töltöttem és igyekeznem kellet valahogy beírni, az egyik megjelölt iskola 117 betűből álló - a kötőjeleket, a kötelező 1 egység kihagyását még nem is számoltam- hivatalos nevét, a Jelentkezési lapon rendelkezésre álló 74 rublikába. Kísért a múlt...

RR

Karácsonyi vásár. Vasárnap. De jó, hogy megvettem ezt a pufi kabátot. Bár Földanyácska, meg Tél apóka kegyes ma hozzánk, +7 fok van és süt a nap. Szállingóznak az emberek, na persze, ma mise is van, ráadásul templomokban sincs hiány a vásár környékén. Fázni nem fogok, vevő is akad majd és talán néhány érdekes ember...

Három kisgyerek nézelődik az egyik festő bódéjánál. A két nagyobb olyan tíz, talán tizenegy lehet, a legkisebb elsős, de inkább még ovis. Nézik a képeket, a festő odamegy hozzájuk, én is, nálam úgy sincs most senki.

- Szevasztok!

- Jó napot kívánok! – mondják a nagyobbak, Csókolom – a legkisebb.

- Szép ez a kép, - mondja a nagyok közül a beszédesebb. Közben susmusolnak.

- Melyik? – néz értetlenül a festő, miközben látom, mennyire örül, hogy az őszinte gyerekszájból őszinte elismerés száll felé.

- Az a ló. Az a vágtató.

-Ja, ja arra gondoltok. Örülök, hogy tetszik. Kedvesek vagytok.

A gyerekek nem hiszem, hogy kedvesek akarnának lenni, csak egyszerűen csodálják a kis sodrott izabella fakó, szabadon szárnyaló lovacskát. És a képet. Ami megörökítette a pillanatot.

- Mennyibe kerül? – kérdezi a közlékenyebb, a többiek szócsöve.

- Huszonnyolc ezer.

- Nem is drága –mondja, - megéri az árát. Mert nagyon szép. Anya is vett a nyáron a vásárban egy szép festményt, az negyvenezer volt. Nagyon szeretjük nézni.

A festő ránéz, hosszasan vizsgálja őket.

- Örülök, hogy így gondolod.

A kicsi közben próbál felkapaszkodni a bódé könyöklőjére, ahonnan jobban beleshet és megnézheti a többi képet. A tesvérei segítenek neki, megemelik, hogy belásson.

-Ott a Duna! –kiáltja a kép felé mutatva, amin egy hatalmas háromárbócos hánykolódik a viharos vízen.

- Jaj, az nem a Duna, te az a tenger! – mondják a testvérei, kissé szemlesütve és pirulva, mint ha hatalmas égés lenne, hogy a kicsi nem ismerte fel a tengert a tengerjáróval. Pedig dehogy. Majd, hogy mentsék a helyzetet, gyorsan rámutatnak oktatólag egy képre, hogy na látod, az a Duna, és tényleg, az a Duna, göcsörtös fűzfákkal, ladikokkal.

- Melyikőtök a legnagyobb? – kérdi a festő.

- Van még két bátyánk – feleli a beszédes.

- És a legnagyobb mit csinál?

- Most börtönben van. De nemsokára hazajön – a fiú kissé elpirul, de látszik, hogy felvértezve várja a támadást.

Kissé kényszeredett pillanatnyi csend. Most mondjunk gyorsan valami olyat, amivel nem bántjuk meg ezeket a gyerekeket. Mert okosak. Mert aranyosak. Mert ritka jó testvérek. Mert szeretik egymást. Mert tudnak köszönni. Mert meg tudnak értelmesen szólalni. Mert a viselkedésük minta lehetne a sok elkényeztetett kölöknek, akikkel nap mint nap találkozunk és akiktől, na meg a szüleiktől a víz kiver.

- A börtön nem jó dolog – mondja a festő.

- Próbáljátok meg elkerülni. Eszes, okos gyerekek vagytok, tanuljatok!

- Hova jártok iskolába?

- Ide, a zöld iskolába.

- Szerettek ide járni?

- Hát, tulajdonképpen szeretünk… - a válasz inkább bizonytalan, mint határozott, azt hiszem nem szeretnek ide járni, de ha már az előbb felhoztuk a tanulás fontosságát, mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni?

- De már nem sokáig járunk ide, mert elköltözünk.

- Igen? És hová?

- Tatárszentgyörgyre –mondja a kedves kis beszédes, miközben kissé elpirul.

- És miért, elmondod?

- Hát, anyukám ott találta meg a boldogságát.

Az arcán a pír mellé enyhe kissé szégyenlős, de boldog mosoly költözik. A gyerek örül.

- Már jön a kistesó is. Nagyon várjuk.

A többiek lelkesen bólogatnak. Tényleg nagyon várják.

- Most már mennünk kell, viszontlátásra!

- Sziasztok! Nagyon kedves gyerekek vagytok, jó testvérek. Vigyázzatok magatokra, sok szerencsét nektek!

Visszaintegetnek. Mi is.

Végig az jár az eszemben –szinte egész nap, miközben próbálok nem rútul nézni a kultúrált szülők veszettül neveletlen gyerekeire, akikkel 8-10 évesen nem lehet megértetni, hogy nem kell mindent megtapogatni, lerángatni az asztalról, főleg úgy, hogy előtte nem kérdezi meg, hogy a kis 7 éves ne rugdossa meg a festményt, ami épp lábra áll neki, - szóval azon jár az eszem, hogy ezek a gyerekek vajon milyen visszajelzéseket kaptak eddig a mi társadalmunktól?

Hogy az óvodában, iskolában vajon hányan vették észre az értékeiket, jobban, mint a hátrányos körülményeiket?

Mi lesz velük?

Lesz-e vajon olyan szerencséjük, hogy felfigyel rájuk egy tanár, vagy bárki, aki megpróbálja egyengetni az útjukat? Ami már most rögös, rögösebb, mint amilyen néhányunké valaha is volt, vagy lesz.

RR

A festménnyel adós maradok, de majd pótolom, talán egy - két hét múlva, ugyanis AZT a képet szeretném ide betenni, amiről a történet szól. Ott és akkor valahogy lusta voltam lefotózni, addig marad ez a fotó a lovasok.hu-ról

Egy elveszett könyv története

Körülbelül tizenöt éves lehettem, amikor egy hideg, esős hétvégén, csak úgy találomra, levettem egy könyvet a könyvespolcról. Mindegy volt, mi, csak ne verses kötet, vagy egy ezer oldalas értekezés arról, mi is az esztétika, vagy valami politikai-filozófiai útvesztő legyen. Bele volt írva, regény, átpörgettem a lapokat, párbeszédeket láttam, ok, ez jó lesz. Nekiláttam. És nagyon tetszett. Könnyű, de mégis lebilincselő történet volt, a kamasz szívhez oly közelálló vágyakozással, tele élettel, olyan természeti képekkel, hogy az olvasó illatokat, szagokat, hideget, meleget érzett, olyan lélekábrázolással, hogy az olvasó végig a hőssel haldokolt és szárnyalt. És hogy ezen kívül mire emlékeztem? Semmire. Csak arra, hogy megszólal a pusztában egy hang: -Ébredj Alpár! Ébredj Alpár herceg! Elég gyenge kutatási alapnak. Ilyenkor örülök azért ennek az átok netnek, ami tele van egy csomó baromsággal és sajnos nem őrzi nyomát nagyon sok hasznos dolognak. De reménykedtem, hát ha valahogy rábukkanok arra, amit keresek. És szerencsém lett. Megtudtam, hogy a regény, amit keresek, Herczeg Ferenc: Pogányok című regénye. Amikor elkezdtem keresni az antikvár könyvek között, akkor véletlenül megláttam a Történelmi regények című könyv borítóját, rögtön beugrott, hogy ez volt az, így be is szereztem a szülői házból. Hogy a gyerekek elolvassák. De azért én, még egyszer. A dolgok változnak, ami tizenöt évesen jó volt, romantikus és lélekrezegtető, az huszonév múlva már lehet, csak vicces. Nem az. Nagyon kellemesen csalódtam. Egy kimondottan szórakoztató olvasmány. Mindemellett el kell mondanom, hogy igazi örömet okozott a könyv írásmódja, nyelvezete. Elég sok mai könyvet olvastam mostanában, sokszor szívfájdítóan jó történetek vannak megírva valami határtalan igénytelenséggel. Jobbnál jobb sztorik úgy, hogy űrt hagynak az olvasóban, mert eszükben sem volt a lelket megpiszkálni azon kívül, hogy a tényeket ismertették, talán úgy gondolták, maga a történet is elég lesz. Egy jó könyvhöz nem elég. Mint ha a mai, általam mostanában olvasott írók elfelejtették volna a vetítés tudományát.

Miután ilyen öröm ért, hogy megtaláltam ezt a regényt, ami Alpárról, a besenyők elrabolt vezéréről szól, akinek szüleit kiskorában István élve eltemettette, Alpárt és testvérét pedig a papok kezére adta, s a regény ebben a korszakban játszódik, választottam a Belga, Ló Rider című számát. Ugyan ez a szám nem teljesen arról a korszakról szól, de legalább besenyők megemlítődnek benne, ezenkívül elhangzik benne a családunkban szállóigévé lett mondás: „Semmi munka, csak lovagolás…” –amit sajnos, bár igyekszünk, nem sikerül megvalósítanunk.

A dalt hallgassátok szeretettel, Herczeg Ferenc regényét meg olvassátok el, vagy olvastassátok el a gyerekekkel, ha tudjátok!

Álmodni jó. Álmodni mindig, mindenki szokott, aztán vagy emlékszik rá, vagy nem. Ismerjük a tudományos magyarázatokat, a hókuszpókuszt, az alvás alatt munkálkodó tudattalant, vagy Krúdy Álmoskönyvét , aztán a magunk megélt álmait próbáljuk valahova igazítani, ami sokszor nem egyszerű, hol ide, hol oda sodródunk a hitben.  A néphit egyszer úgy gondolta, az álmok ellenkezője válik valóra, később úgy, hogy nem, mégsem, az álmok beteljesülnek. Idéznék egy jó kis szólást, miszerint „Álomban és szerelemben nincs lehetetlen.” Azt hiszem ennél jobban meg sem fogalmazhatnánk az álom lényegét.

Volt, hogy évekig nem emlékeztem egy álmomra sem, de nagyon érdekes, hogy amikor terhes voltam, minden nap álmodtam, vagyis emlékeztem minden nap az álmaimra, többre is. Mint ha filmeket vetítenék a gyereknek…

Nekem –mint gondolom mindenkinek-, volt néhány nagyon emlékezetes álmom, amit évek, évtizedek óta nem felejtek.

Kisgyerekkoromban, amikor még nem voltam öt éves, álmodtam például rengetegszer egy sorozat álmot. Olyan volt, mint egy filmsorozat, aminek mindig ugyanaz a főcímdala. Leszállt az égből egy hatalmas tükrös „diszkógömb” (asszem ez a neve) és kinyílt egy ajtó lefelé, amiből egy lépcső lett, ott pedig szépen lesétáltak a gömbből az álmom szereplői. Emlékszem arra az örömre és izgalomra, amit éreztem, amikor jött a gömb, mert mindig tudtam, hogy izgalmas és jó álom következik!

Volt néhány fura, iskolás álmom is. Volt, amikor megálmodtam, hogy kikapjuk a kémia dolgozatot, szépen kimegyek érte, hármas. Aztán egy hét múlva mormogtak az osztálytársaim, hogy miért nem kaptuk még meg, én meg határozottan állítottam, hogy de, megkaptuk, az enyém hármas lett és még három emberét tudtam, hogy hányas lett. Ez tényleg annyira élethű álom volt, hogy komolyan kételkedtem abban, hogy csak álmodtam. A vicc, hogy a dolgozatom négyes lett, de a többiekét eltaláltam.

Szintén iskolás és azóta is megfejthetetlen álmom volt a következő: Állok a fürdőszobában (tudjátok, kis lakótelepi, egy csap van a mosdóhoz és  kádhoz, miközben kezet mosol, ráülhetsz a mosógépre…) és a kádba lassan folyik a víz, a dugó nincs bedugva. A kezemben egy Quelle katalógus van (jó vastag, német nyelvű) és tépkedem ki belőle lapokat, amikre filctollal van valami szöveg írva. Mindeközben pedagógiából felelek, egy több héttel ezelőtti leckéből, amit nem nagyon tanultam meg. A tanár kérdez, a válaszok a lapokra vannak írva, amiket dobálok a kádba és amikről a víz lassan lemossa a filctollas írást. Egyet sem tudok végigolvasni és nem tudom magam visszafogni, hogy a lapokat ne tépjem és dobjam! Aztán kezd elegem lenni, rápillantok az épp elmosódó lapra és az első két szóból magam kreálom a választ. A tanár kérdez, én felelek, miközben a lapok csak úsznak és néha rájuk lesek, de nem segítenek. Végül jól felelek. A csattanója az a történetnek, hogy két nap múlva feleletem, ebből a régi anyagból. Az osztály felhördült, neeemááá, nem ééér ilyen rééégibőőől… Én meg szóhoz alig jutok, de tudom, azt amit még először álmomban sem tudtam, mert hogy a valóságban nagyon nem tanultam meg. A felelet sikeres, a tanár lismerő pillantásokat lövell felém, én meg otthon megsimizem a jó kis Quelle katalógust, amit még az eneszkás rokonok hoztak, hogy legyen min ábrándoznom.

Van aki még emlékszik rá? Leninre, az Aurórára, november 7-re? Én arra emlékszem, hogy hideg volt harisnyában és hogy olyan ciki volt pufidzsekiben és fekete szoknyácskában menni a Lenin szoborhoz, aminek a helyén ma egy életfa áll, felvonulni, verset mondani. Gondolom a vonulás verselés folyama nem szakadt meg, csak most a hosszú medvebundás, télapócsizmás Lenin helyett a fának nyomják. Az eső esett, hétvége volt, inkább otthon puttyadoztam volna, kicsi voltam, fáztam. verseltünk, aztán énekeltünk (Lenin, a hőős ki csak néépének élt…), aztán végre haza. De Lenin legalább alkalomhoz volt öltözve. Meleg kabát, csizma, sapesz, csak mi dideregtünk.

Most akkor milyen dalt válasszak? Legyen valami Lenines? Vagy gondoltam az Aurórára  a „Viszlát Iván” albumból valamire. Egyik sem lesz.

A mai dalnak azon kívül, hogy orosz és talán a legismertebb dal, tulajdonképp semmi köze 1917-hez, mivel 1938-ban írták, egy lányról, akit Katikának hívnak. Később a  Sztálin orgona név alatt futó fegyvert is ez népszerűsítette a második világháborúban.

Szóval Katyusa. Na de ki énekelje? Rátok bízom, válasszatok!

A Vörös Hadsereg Kórusa?

A Chelsea?

Vagy válasszunk Zina punk beütéses verzióját? –nekem tetszik…

Ha már nóta, akkor ezt a lagzizene beütéses darabot választottam a két kiscsajjal, egyenesen a Krásznij plóságyról!

Meghal valaki. Megyünk a temetésre. Feketében. Ravatalozó, vándorlás a sírhoz, beszéd, koporsó, vagy urna sírba helyezése, dobunk egy marék földet, letesszük a koszorút, vagy a virágot, kicsit állunk még, aztán megyünk. Halotti tor, vagy a helyette egy kis közös kajálás.

Nincsenek már hagyományaink, a betanult dolgokat csak tesszük, de nem értjük. A halál messze kerül tőlünk. Nem ápolunk haldoklót, nem virrasztunk, nem maradunk a halottal egy házban, semmi közünk hozzá. Valahol máshol meghal, valaki mások öltöztetik, valakik beteszik a koporsóba, mi meg kísérjük a dobozt, a fizetett fickók cipelik a koporsót, pénzért, beteszik a sírba, ráhúzzák a földet, mi pedig nézzük. Egy üres rítus, amit ott, akkor nagyon sajnálunk, hogy nem tudunk megtölteni tartalommal. Jöjjön egy kis adalék, mi volt a szokás, a hiedelem régebben, ami talán segítségére volt élőnek, holtnak egyaránt. Amiből megtudhatjátok, hogy nem kéne a mexikói szokásokat irigyelnünk, amikor sok helyen a mieink is hasonlóak voltak. Csak azt elfelejtettük.

Mert tévedés az, hogy nálunk a temetés, a halottal való kapcsolat csak szomorúság, sírás-rívás! Nem. Ha egy kicsit utána olvasunk a népi hiedelemnek, szokásoknak, babonáknak ebben a témakörben, akkor inkább azt kell látnunk, hogy ez egy búcsú az emberi porhüvelytől, hogy a lelket illik szépen kistafírungozni, hogy járhassa az új útját, egy másik világban.

Szaploncai vidám temető

Először kezdjük egy ismeretlen eredetű, humoros versikével Nagyvarsányból, ami szól a lélek továbbéléséről és a rögdobást, sírletaposást mutatja be, vicces formában.

„Külön szólt a lecke a feltámadásról,

Ez pedig nagy kár volt, beszélt volna másról.

Most, mikor kimondta a pap, hogy a holtak,

Kik a temetőben elporladva voltak,

Nem maradnak ottan, hogyha üt az óra,

Mindnyájan felkelnek a trombitaszóra,

Az értelmesebbje dermedezve bámul,

Egyik nagyot sóhajt a többi közt hátul

Fománcsu, bolondság, dik te more, hallod,

Mit beszél ez a pap, hogyha nem bolondot.

Hogy, akik meghaltak, ismét újra élnek !

Nem is tudom, mi lett vón a papnak bére,

Ha pontot nem tett vón a szónak végére.

Letették a sírba, elhantolták szépen,

Még le is taposták a földet középen,

Hadd nyomja le nyomban.

Ami biztos, biztos, gondolták magukban."

Úgy tartották, hogy a lélek és a test nem elválaszthatatlan egymástól. A lélek a testből kiszállhat, majd újra visszatérhet. Ezt történik akkor is, amikor álmodunk és a lelkünk olyan helyen jár, ahová a test nem juthat el, olyan emberekkel beszél, akikkel a testben nem tudna. A lélek előremehet a jövőbe, visszaszállhat a múltba, végtelen távolságokat képes megtenni térben és időben, majd az ébredésre visszatér.

Amikor a haldoklóból végképp „távozott a lélek”, akkor a lakásban a tükröt letakarták, mert attól féltek, a lélek meglátja magát benne. A halott teste elrothad, a halottal csak álmunkban tudunk beszélni, viszont a lélek mindig a test mellett marad. Ezért amikor valaki meghalt, az ablakokat becsukták, így igyekeztek azt elérni, hogy a lélek a test mellett maradjon, majd a temetés során kövesse a testet. Amikor a halottat kivitték a házból, kinyitottak minden ajtót, ablakot, hogy a lélek kövesse a testet. Az úton, ahol haladt a temetési menet viszont minden ajtót, ablakot becsuktak, nehogy a halott lelke oda betérjen.

A holtak országának, vagyis a temetőnek, mindig van őre, méghozzá az, aki legutóbb meghalt és akit a következő halott vált fel. A halottnak a holtak országában szüksége van ruházatra, illetve vele temetik a számára fontos személyes tárgyait. Olyan ruhát kell viselnie, amit még „víz nem ért”. A holtak országában tehát a holtak szabadon járnak, vagy repülnek. Illendő öltö­zetre van szükségük, az élvezetre szolgáló tárgyaikat használhatják. Ez a holtak országa megfoghatatlan, idegen, de nem ellenséges az élők számára. A csizmáról a vasat leszedték (hogy ne kopogjon, amikor a temetés éjjelén a halott hazamegy a szállást megköszönni), a nők kontyvasát is fára, vagy lúdtollra cserélték, mert úgy tartották, nehezen repülnek, ha vas van rajtuk.

Fiatalokat (nőket, férfiakat egyaránt) 14-30 éves kor között menyasszonynak, illetve vőlegénynek öltöztetve temették el, a lányok kezébe jegykendőt adtak, a fiúk kalapjára bokrétát tűztek.  fiatal halottnak –ha nem volt szeretője- vőlegényt, menyasszonyt választottak, néhol a halottat is megszemélyesítette egy élő személy, s tulajdonképpen maga a temetés úgy zajlott, mint egy esküvő, ahol a halotti tor olyan volt, mint a lakodalom, a „násznép” táncolt, evett. Erre azért volt szükség, hogy megadják a halottnak, ami jár neki, amire szüksége van és egyben megóvják magukat a halott ártó szándékától.

A temetések után, a halotti toron a halottnak is megterítettek, a helyét az asztalnál üresen hagyták, tányérját leborították, a kést, villát egymáson keresztbe tették, mivel úgy tartották, a halott jelen van a toron.

Úgy tartották, hogy ha a temetés rendjében, a kegyeletben, vagy az emlékezetben történt valami hiba, akkor a halott hazajár és számonkér. Ezért sok helyen az udvart felszórták homokkal, vagy lisztet tettek egy tányérba az asztalra (ha ebben madárnyomok látszottak, akkor a halott hazatért), vagy egy pohár vizet tette oda egy száraz kendővel, ami ha reggelre vizes volt, szintén azt jelezte, a halott visszatért. Ez általában akkor fordult elő, ha a halott hiányolt valamit. A hiányolt tárgyakat sokszor a fejfa mellé ásták el.

Néhány történet, a hazajáró lelkekről (Csiszár Árpád: A hazajáró lélek c. munkájából, a vers szintén az ő gyűjtése, Szatmár - Bereg vidékéről):  

 „Az anyjával nem tették oda a bolyhos keszkenőt. Min­den ájszaka hazajött érte, kérte a kendőjét. Kivitték, elásták a sírjába."

„Mihály bátyámnak ittmaradt a ndrágszíjjá. A lánya mindig álmodott vele, hogy —azt mondja — nem tudom megkötni a nadrágomat. Kivitte a szíjjat és eltemette, nem is jött többet vissza."

„A sógornőm, hogy az apjával a kalapot nem tették oda azt álmodta, hogy visszajött, megszólította, hogy ittmaradt a kalap, ha megy, nem tud köszönni."

„Volt egy nagyon hibás kislányom. 10 évig élt, de az se nem ült fel, senem fordult, se nem evett, se nem ivott. Azt csak kanálokkal etetgettem. Egy fél findzsa tej volt a napi kosztja. Tíz évig élt, meghalt, eltemettük. Majd egy év múlva, vagy kettő múlva a kislány elibém állott, ahogy eltemettük, tiszta fehérben. Nézett így rámfele. Mi lelt kislányom, hogy jöttél haza? Te meg­ haltál! Azt mondja: Meghaltam, édes, meghaltam. Mondom: hát tudol be­szélni? Azt mondja: Tudok. Hát minek jöttél haza? Azért jöttem mert édes sose teszen a fejfámra egy koszorút, egy gyertyát sem gyújt értem. Akkor eltűnt, nem láttam többet. "

Voltak halottidézők, halottlátók is, akik kapcsolatba tudtak kerülni a holtakkal, sokszor akaratukon kívül, vagy annak ellenére is. De erről majd egy másik alkalommal mesélek.

A lényeg talán annyi, hogy nálunk igyekeztek a halottól úgy búcsúzni, hogy a másik világban ne szenvedjen hiányt, hogy úgy búcsúzzon ettől a világtól, hogy ne legyen semmi, ami ide kösse őt, mert az nem jó se élőnek, se holtnak.

Halottak Napja környékén mindig felmerülnek bennem gondolatok azzal kapcsolatban, hogy egyszer én is tán épp annak a temetőnek leszek az őre, ahová most még -nem túl aktívan, évente egyszer- a virágot, a mécseseket viszem. Régebben –még úgy ötven éve is- úgy tartották, a temető őre az, aki éppen meghalt. Addig őrködik, amíg meg nem érkezik a következő. Szóval egyszer én is elfekszem valahol, a koporsómra földet dobnak majd, hogy nekem könnyű legyen a föld, nekik pedig félelem nélküli az emlékezés. De hol? Azt még nem tudom. Na és maga a temetés. Számtalan rituális mozzanat megmaradt, eredeti értelme a homályba veszett, új értelmet nyert. A mai halottaknak is tesznek pénzt a ruhájuk zsebébe, csak épp nem azért, hogy a túlvilágon hasznát vegyék, hanem hogy a holttesttel a temetés során foglalatoskodóknak legyen egy kis zsebpénze. Hogy „szépen” bánjanak vele. Az évszázados, évezredes szokások lassan megújulnak, a babonák viccessé válnak, mert ma úgy tartják, épelméjű ember nem hisz ilyen butaságban -helyette sokkal nagyobban hihet- a helyüket átveszi a „pénzért mindent” típusú temetkezés. Ami persze nem vicces. És mi mozgatja? Talán a bennünk mélyen rejtőző babona? Mégis? Hogy nevetünk a régmúlt butaságain, de azért éjszaka nem kívánkozunk a temetőbe, s ha vannak már közeli halottaink, talán kicsit máshogy látjuk a régmúlt buta babonáit. Tavaly én így láttam: A fán lakó lélek

Milyen zenét szeretnék a temetésemre? Azt hiszem ezt!

Régi, gyerekkori kedvencem ez a film, benne ez a dal. Tulajdonképpen egyidősek vagyunk… Pat Garrett és Billy a kölyök. A filmben a dal előadója és írója, Bob Dylan is szerepel. Sokan feldolgozták, elénekelték, köztük Bob Marley, Curt Cobain, nem utolsó sorban a Guns and Roses.

Nekem az eredeti a filmbeli változat a kedvencem, ezt itt láthatjátok (sajnos nem beágyazható): http://youtu.be/hFxwq33rVAs

A teljes verzió pedig ez:

Annyi ötletem lett volna erre a vasárnapra...  1882 Október 24-én született Kálmán Imre, akinek mondjuk unokája lehetett volna az 54 évvel később ugyanezen az októberi napon született Bill Wyman. (Azért fura, hogy Honti Hanna és Feleki Kamil előadása csak öt évvel fiatalabb a Rolling számnál...) Október 21-én meg a nagy Nobel... Engem ez utóbbi érint a legkevésbé, nem kell izgulnom, jelölnek-e valaha is a díjra. Szóval mi legyen ezzel a vasárnappal? Maradok a valóság talaján és vasárnap reggel szépen kitekerek a piacra. Na erre találtam meg gyerekkorom kedvenc nótáját!

Először mindenki videomegosztóján kerestem és ott találtam néhány igazán bugyuta lagzis változatot. Miután végighallgattam őket és beleborzongtam a hangszerelés egyszerűségébe, kicsit el is öntött a pipa, amikor azon vicceskedik a nótázó, hogy ha Julcsa bemegy a villanygyárba, 1000 Voltot kap a 'csájába. Hát, nekem valahogy az elmúlt napok horrorhíreit hallgatva ez egyáltalán nem tűnt jópofa szövegnek.

Szerencsére találtam egy régebbi változatot, ahol Julcsa tényleg a piacra megy.

A szöveg:   (Több változata is van)

Julcsa, ha kimegyen a piacra,
kis kosarát bal karjára felakassza.
/:Volt is abban (mindenféle) anna-manna, csokoládé,
Julcsa, sose leszek a magáé.:/

Julcsa, de sok minden van magán is
Kövesgyűrű, háromsoros gyöngykaláris
/:Selyemszoknya, otkolony meg hajpomádé
Julcsa, sose leszek a magáé.:/

Szómagyarázó:

Gyöngykaláris: gyöngyből készült nyaklánc.

Otkolony:  nahát, csak úgy magyaros ejtéssel, eau de Cologne, azaz kölni víz.

Hajpomádé:  Régen pomádénak nevezték zsíros alapú és hatású kozmetikai ápoló- és szépítőszereket, a hajpomádétól a haj lesimult és fényes lett. Az egyiptomi előkelőségek illatos állati zsiradékkúpot erősítettek a parókájukra, és néha lótuszvirágot tűztek mellé. Az olvadó zsír folyamatosan "adagolta magát" a parókára és nem csak díszítette, de folyamatosan fényesen, illatosan és keményen tartotta azt

RR

Október. Az első heteken már túl vannak az iskolában. Kis elsős új tatyóval, könyvekkel, amit még csak nézeget és izgalommal várja, hogy a bennük lévő, számára még érthetetlen tudás majd a fejébe száll. Véget ért a fürgdőgatyás ténfergés a kertben, a reggeli punnyadás, az esti későn fekvés. Végre. Jó volt a nyár, de ez itt már a suli.

Hogy tetszik az iskola, szereted? –kérdezem. Sehogy. Nem tetszik. Jobb volt az ovi. Pff. Egy ilyen választól az első gyereknél –ő akkor nem ezt válaszolta, egy másik iskolában- talán a falnak mentem volna, láttam volna a világvégét, a törését a professzori pálya elejének, lelki szemeim előtt a gyereket kukásruhában. Az élet megkímélt ettől az élménytől. Most a negyedik kezdte az iskolát.  Vannak pirospontok, vannak hibák, egy kis lassúság, nem minden gyerek az a fajta, aki kapásból, a másodperc törtrésze alatt nyomja a választ. Ő kicsit lassúbb, de tudja. Csak még nem vette fel a versengés fonalát. Lehet sosem fogja. Mert nem olyan, mert nem is érdekli, mert a világ egy más oldala fontos neki. Egyáltalán nem bánom.

Miért is? Mert találtam egy füzetet. Egy régi, lila csomagolópapírba csomagolt első osztályos füzetet. Van vagy 35 éves. Egy átlagos füzet. Vagy mégsem. Katasztrofális helyesírással, kissé nyomi rajzokkal, szóval nem, nem egy csupapirospontos gyerek füzete volt. És? Hát semmi. Az a gyerek felnőtt, aztán a későbbiekben messze túlszárnyalta kiskori sutaságát a tanulmányok terén . Tanult és még tovább, aztán lediplomázott –lehet jobb eredménnyel, mint amit élete első évfolyamában produkált. Révbe ért, működik, egyszóval, nem lett belőle kukás.

Nézegettük múltkor a kicsikkel és fetrengtünk a röhögéstől. Janikovszky gyerekkönyvei elbújhatnak mögötte (nem nagyon, csak egy kicsit). Felolvastam esténként a füzetből.  Vagyis az egész füzetet. Havonta kétszer legalább ez az esti mese. Talán a gyereknek is jó, hogy lám, nincs minden veszve, nem írtam még le magam az okosok listájáról. Milyen jó látni, hogy annak a nagyon okos embernek ilyen nagyon butácska elsős füzete volt… Valahogy rögtön az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, hogy a szülők annyira véresen komolyan veszik az első osztály teljesítményét?

Látom az anyukákat a sulinál, aztán hallom, hogy online kapcsolatban állnak egymással, mert a gyerek elfelejti bejelölni a leckét, mert mindenről eszmét kell cserélni, mert jaj annak, ki rosszul kanyarítja a betűket, elvéti  a számokat, vagy túl sokat gondolkodik azon, ez most épp melyik betű?

Sokan egymás gyerekének a füzetét méricskélik, hogy ível, hogy húz egyenest, hogy kanyarít? Persze nem mindegy, a hibát érdemes orvosolni. De van annak értelme, hogy a túlzott szülői aggodalommal ekkora terhet akasszunk egy gyerek nyakába, még ha csak a jó szándék és szerető aggódás vezet is minket?

Van élet az elsőn túl is, aki hibázott, az még javíthat. Aki éretlen, az még beérhet. Mindenkinek vehet fordulatot az élete. Akár sokkal később is.

Hogy az én füzetem milyen volt? Arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy a citromsárga tolltartómba beleírtam tollal, hogy utálom az olvasást, mert engem sosem szólítanak fel olvasni. Aztán emlékszem még anyám fejére, amint elkapta a nevetés, miközben épp szónokolni készült.

RR

A többi "Mesélő tárgy":

Majdnem 100 éves viccek

Fotó a falon

Itt az ősz, újra, a kutyák meg kezdik ellepni ismét a környékünket. Nem, nem a szuka után kajtató szökős kanok, hanem a kidobott, megunt kutyák. Minden évebn néhányszor megjelenik több is a környékünkön, egyszerre. Hogy honnan és miért ennyi, nem tudom. Most ismét van egy, aki a mi kertünkben - ha észrevesz minket, akkor gyorsan kimegy és a kerítés tövében telepszik meg. Esténként csapatba verődve futkos a többi is az utcában.

Bezzeg Svejk annak idején milyen jól keresett a kutyákkal... lehet nekem is újra kéne olvasnom és elleshetnék pár szakmai fogást, aztán közvetíthetném ezeket a szerencsétleneket.

Szóval ez a kutya kb. fél éves, szuka, kis pedálozós útszéli korcs. Sajnálom, de én befogadni már nem akarom.

Felteszem pár helyre, hát ha meglátja valami maffiózó, az éjszaka császára, aki tud neki ilyen körülményeket biztosítani:

(De ha esetleg másnak megtetszik, akkor szerintem a kutya szívesen lemond a rúdtáncos lányokról, jó lesz neki egy kis zug, ahol meghúzhatja magát, egy kis simogatás, kaja és néhány jó szó... addig én etetgetem.)

Október hatodikán -ez talán a véletlen műve?- alakult meg a Hiteltársulás név alatt futó civil kezdeményezés. Az ötlet Doubravszky György, a Bagolyvár Könyvkiadó alapítójának a fejéből pattant ki, a fő célkitűzés, hogy a bankoknál a budapesti bankközi kamatláb  plusz 1,5 százalékpontot sikerüljön elérni a forinthitel kamataként.

A hitelközösséghez október 28-ig lehet csatlakozni, a becsült hitelösszeg és egy e-mail cím megadásával.  A közösség hó végére egy konferenciát szervez, ahol szakértőket hallgatnának meg, illetve tárgyalásokat kezdenének a bankokkal.

„Terveink között szerepel a Gránit Bank, a MagNet Bank és a Széchenyi Bank (egyikről sem hallottam, bár nem is vagyok tájékozott e téren...) megkeresése. Eközben keressük a megoldási lehetőségeket, valamint újabb szakemberek, közgazdász és pénzügyi szakember és jogász bevonását tervezzük” – mondta Doubravszky György.

A terv szerint, a hiteligények összegyűjtése után megkeresik a bankokat és az elképzelt kamat mellett arra is felhívják a figyelmüket, hogy követőiknek ajánlják, ennél a banknál vezessék a jövőben a számláikat és tartsák megtakarításaikat is.

Most épp 6446 hitelessel tartanak 78737 millió (azaz több mint 78 milliárd) forint becsült hitelösszegnél.

Hát, kíváncsi lszek, mi lesz belőle. Tényleg annyira civil? Te csatlakoznál?

Jöhet a konteózás!

kép

Döcögősen útjára indul ezennel az "Otthonka". Avagy, kalandozás a lakberendezés birodalmában, egy igazi amatőr HTB szemével, aki még a festményekre is leggyakrabban úgy tekint: "Feltenném a (képzeletbeli) nappalim falára?". Jellemzői? Erős középszer, újdonságok és kilengések csak a realitás talaján.

Most következzen néhány "én feltenném a falamra" falmatrica, villanykapcsolókra és konnektorokra fókuszálva.

Bár nem kis összeget költünk arra, hogy beszrezzük a megfelelő kapcsolót, na és hozzá a falmatricát, azért hátbaveregethetjük magunkat, amiért eközben is aggódunk a környezetünk pusztításáért. Önostorozóknak, világmegmentőknek, vagy egyszerűen csak azoknak, akik szeretik a viccet, jöjjenek a Hu2 design cuccai!

Alternatív energiaforrások!

Tényleg mgérné a biciklistát befalazni? Vajon mennyi lenne a fenntartási költsége?

De a realitással nem árt szembenézni, Julia Wolf majd segít.

Persze a cuki állatkák sem hiányozhatnak!

Ezt a könyvet több mint húsz éve vettem, egy hajléktalan árulta –kőkemyény száz forintért- a Boráros téren. Akkor ámulva lapozgattam, kicsit viccesnek tűnt, de érdekesnek. Azóta sokat változtam én is, egyre inkább úgy látom, hogy sémák, sablonok helyett, -amiket leginkább mi magunk igyekszünk ráhúzni régi korok emberére, társadalmára- sokkal többet elárulnak az ilyen típusú könyvek. Napi hírekkel, viccekkel, karikatúrákkal, azzal, hogy az egész könyv hogyan van szerkesztve. Ez pedig nekem sokkal árnyaltabb képet ad egy korról. A mesélő tárgyak most egy ideig ebből a könyvből fog táplálkozni, illetve a női sorsok sorozat is arról mesél majd, milyen volt a világ nyolcvan, illetve a mai posztban az egyik karikatúra alapján több mint 100 évvel ezelőtt? A viccek kora összeadva több mint 100 év...

Ne feküdje meg senki gyomrát, kezdjük pár karikatúrával, ami, bár eltelt egy kis idő, ma is bír némi aktualitással. A nők már akkor is az egyenjogúságért kűzdöttek, a férfiak meg csak az asztal alól mertek elkéredzkedni a kávéházba. Széll Kálmánnak hatalmas rajongótábora volt, a magyar pedig már akkor is minuszos számlával jött a világra.

Kezdjük a legöregebb, szakállas viccel. A helyzet nem sokat változott, a pénznem is maradt, összege kicsit emelkedett. (Az évkönyv 1931-ben így emlékezett vissza egy akkor 34 éves karikatúrával a múlt korra.)

És tessék, a nők csak küzdenek, küzdenek, a férfiak meg csak töpörödnek.

Jöjjön egy név, amit sokan ez évig nem is ismertek, de most már a mozgólépcsőn is ő köszönt minket.

A vasárnapi ebédhez most Janis Joplin helyett a T-Spoon húzza. De J.J-ra emlékezve. Talán emlékszik még valaki erre a nyolcvanas évekbeli feldolgozásra, amikor még raj volt a susogós melegítő, a rózsaszín latex cicanaci (fényes csillogós), a denevérujjas pulcsi és inkább had ne emlékezzek. Még jó, hogy nem volt minden családtag zsebében digitális fényképező akkoriban, így szerencsére kevesebb a kompromittáló fotó is.

Szóval Janis Joplin, 27 évesen hagyta itt a rút földi világot, 1970. október 4-én. A napi üveg whiskyvel, a drogokkal, nem bírta a teste a versenyt, de lehet nem is akarta bírni, ahogy ő maga sem. A halála előtti napon még felénekelte a Mee and Bobby McGee című számot. Hamvait, miután így szerette volna, a Csendes-óceánba szórták, szintén végakarata szerint, az utána maradt „vagyonból” (2000 dollárból) zenésztársai bulit csaptak.

Emlékezzünk rá és a Nagy generáció szülötteire, na meg az én generációmra is, a T-Spoonnal.

RR

Próbáljátok végignézni. Nekem bejön ez az Istenkép...

Az történelmi egyházakat elég sok kritika éri amiatt, hogy nem haladnak a korral, ergo a fiatalak elfordulnak tőlük, illetve egyáltalán nem is fordulnak feléjük.

Még ez év februárjában találtam ezt az oldalt, ahol kérdést lehetett intézni Istenhez és azt "felküldeni". Azt hiszem a kérdésfeltevő akció már véget ért, de ha valakit érdekel, a kérdések között még szemezgethet.

Még mielőtt valaki azt hinné, hittérítőnek álltam, nem.

Csak érdekesnek találtam ezt a kezdeményezést. A szervezők a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) aktivistái voltak.  Így próbáltak párbeszédet kezdeményezni leginkább a netet napi szinten használó diákokkal, fiatalokkal.

A honlapot www.egykerdes.hu február végéig mintegy 13 ezer látogató nyitotta meg, ők összesen 2700 kérdést tettek fel Istennek. Vannak köztük nem túl nagy humorérzékről árulkodó kérdések, néhány komoly és néhány igen elmés is fellelhető.

További szószaporítás helyett idéznék néhányat, szemezgessetek ti is!

Ugye azért nem jelensz meg a kételkedőknek, mert elvennéd a szabad választási lehetőségüket?

Tudsz-e moonwolkolni a felhőkön?

A kék vagy a piros vezetéket vágjam el?

10 éves korom óta nem jön hozzám a Télapó! Miért nem jön? :'(

Miért moderálják az ISTENhez intézett őszinte kérdéseimet? :(

Az a boldogság, amiről én azt gondolom, hogy az?

Mit csinált Jézus, mielőtt megtestesült volna? Üldögélt a jobbodon, vagy akkor még nem érett meg rá?

Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

Ha mindent Isten teremtett az embereket, az angyalokat, a világmindenséget, a szeretetett, akkor a gonoszság, ami a sátánban van és általa az emberekben, az is Istentől származik?

Mikor lesz végre bajnok a Diósgyőr?

Ugyanarról az Istenről van szó a különböző vallásokban,/budha, allah. stb/ csak másképp hívják? Egy Isten van?

Mikor lesz végre egy nagy zöld kombájnom, amivel ha beparkolok a egyetemen a többiek Suzukija mellett, jogosan mondják rám, hogy paraszt vagyok?

Ma is élhetünk úgy mint Jézus , vagy az apostolok? Olyan erővel és hatalommal? Ha igen, mi a titka?

Vissza kell mennem fuvolára?

Ha már odaát leszek, akkor magadhoz fogsz ölelni? úgy értem, h hogyan néz ki egy megváltott test? van karja, amivel képes ölelni?:)

Mikor indítod el az utolsó kiszavazó showt?

Az itt feltett kérdésekre mikor kapunk választ?

Jó szórakozást! –ez nem kérdés.

RR

Október 1. az Öregek Világnapja.

Írhatnék egy csomó szép, megható dologról, de nincs kedvem. Arról, hogy 60 felett nem áll meg az élet. Festhetnék szavakkal reklámarcú, biztosan tapadó műfogsorral a réten boldogan szökellő szépkorú netnagyi párocskát, de nincs kedvem. Ma nem szeretjük semminek a valós, normális oldalát látni. Vagy ha meglátjuk, elborzadva menekülünk, holott egyáltalán nem annyira borzalmas, hogy ne lehetne vele szembenézni. A lelkünket nem nyugtatgathatjuk a nagymami és nagypapi mosolygós, minden hepi képével, ha a valóságban a végső idő, amiről nem akartunk tudomást venni és azt elfogadni, nem ezt a képet mutatta. Ha nem nézünk oda, akkor hogyan készülhetnénk arra, amikor rajtunk lesz a sor? Hol az egyensúly a világban? Hol az átmenet a cukormáz és a borzalom között? Itt van, csak épp nincs kedvünk rápillantani.

Úgy látszik ennek a blognak már csak ez lesz a keresztje.

Most épp nem akanapé a soros, hanem az ÁÁ.

• 140.  Jadeanya (Válasz erre)
  2011. 10. 01. 9:15

@Chang Yai: /me vállat von
Akkor fosson sünt, irigylem a problémáit. Van nekem igazi életem igazi problémákkal, egy ilyenért nem fogok fél éjjel ébren maradni.

@zamat: Nem akarok Anyamadár fogatlan prókátora lenni, de véleményem van. 1, Minden blog az owner/moderátor saját játszótere, az ő szabályrendszerük szent és érthetetlen. 2, Asszem az ÁÁ elég toleráns, sok random szart dobtak ránk eddig, ami bent maradt, várható volt, hogy előbb-utóbb túlcsordul a tartály. 3, Poppy meg kifejezetten okádni jár ide, idejét se tudom, mikor volt utoljára (ha valaha) érdemi, a poszt témájához illő hozzászólása, és pontosan tudja, mit érez iránta a törzsgárda. Ezt hívják úgy az öregek, hogy házhoz jön a lófaszért. Utána meg megy máshova sírni, hogy fáj a segge. Hát az egyik szemem sír, a másik vérben forog érte. Kevésbé finoman: leszarom.

• 141.  Chang Yai (Válasz erre)
  2011. 10. 01. 9:31

Jade - kilencig aludtam, az elmúlt napokban max azért voltam ébren éjszaka, mert figyeltem, hogy mikor önti el a folyó az utcát és mikor kell menni homokzsákot pakolni. (nem kellett.) eszem ágában sincs kommentek miatt virrasztani.

azért mondtam egyébként, mivan, mert saját bevallások szerint az itteni olvasók jó része ott nem olvas, én meg igen. és gondoltam, nem árt tudni arról, hogy Poppy egy halom moderált kommentet bemásolt oda. ennyi.

• 142.  Rosa (Válasz erre)
  2011. 10. 01. 9:33

Léci töröljétek a posztjaimat.
Szégyenlem, hogy valaha is hittem bennetek.

Amsterdam Navigator –Van Gogh esernyő, szalvéta, teáskanna és bicikli

Amikor indulás előtt a cuccom pakoltam, az alap a hosszú nadrág, pulcsi, esőkabát volt. Hiába a nyár, ott biztos nem tombol a kánikula. Kézipoggyásszal mentem, szóval úgy is kellett pakolnom, azért besuvasztottam egy térdnadrágot, meg egy szandált. De jól tettem! Reggel madárcsicsergésre ébredtünk és gyönyörű napsütésre. Az ablak nyitva volt egész éjjel, reggel jobban szemügyre vettem. Hát, asszem nálunk erre nem nagyon lehetne építési engedélyt kapni… A szobában, hogy úgy mondjam kevés volt a luxus és szolíd a kényelem, a nyugalmat azonban megtaláltuk benne. Méretezés szempontjából egy katasztrófa, szinte bármelyik bútor elhelyezésének módja tuti bukta lett volna a lakber vizsgán. Az előszobából a szobába egy 50cm-es résen át lehetett bejutni, ennyi volt a hely nagy jóindulattal mérve az odatett íróasztal és a fürdőszoba falának sarka között.  Még jó, hogy a  szék be volt tolva az asztalhoz…  A franciaágy egyszerűen rá volt tolva az ablakra csutkára, a parapetmagassága annyira alacsony volt, hogy az ablak szinte  súrolta az ágyat, amikor kinyitottuk. Szóval surranópályán mozogtunk, de az ágy kényelmes volt, a park csendes, és bent voltunk a város közepében.

Ezt is megértük. Előre foglalt szállás, semmi hátizsák, hát, a korral jár. Tehát elhatároztuk –tam, hogy ma valami kultúrprogram is legyen, becsapódunk a kommersz turisták kommersz látnivalókat érintő véráramába.  De először is, együnk valamit! Nem húztuk sokáig, a legközelebbi kis kávézónál leültünk és miközben a reggelit majszoltuk, az embereket nézegettük. A legjobb foglalatosság.

Na, de ma komoly emberek leszünk, szólít a program, irány a Van Gogh múzeum! Akár sznobizmus, akár nem, ez érdekel, meg is nézzük.

Akit érdekel, itt sétálgathat egy kicsit virtuálisan, a múzeumban:

http://www.megaport.hu/3d-virtualis-turak/hollandia/amszterdam-van-gogh-muzeum.html 

Odaérünk a bejárathoz és. És azt látjuk, hogy valami irdatlan méretű sor kígyózik. Ne, csak ezt ne. Aztán észreveszem, hogy annál a sornál, ahol valamelyik city card-al lehet belépni, áll vagy három ember. Az út túloldalán pedig lehet venni. Gyorsan be, veszünk egy „I amsterdam” www.iamsterdam.com  kártyát és vissza a múzeumhoz. Szégyentelenül gyorsan bejutunk. El sem hiszem, hogy itt vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogok látni.

A bejárattal szemben fogad minket Van Gogh egyik hatalmas, „lécci fényképezz le minket a Vincent előtt” típusú képe, igazi hülye turista módján feszítünk is előtte, sebaj, valahogy olyan normálisnak tűnik. Közben azon vicceskedünk, hogy húzott szemű barátunk tuti nem lép le őskori, de kiválóan működő digitális gépünkkel. Bár lehet  ez náluk már értékes antik darabnak számít. Pózolás megvolt, irány a lényeg.  A lelkesedés és az öröm elhomályosítja tisztánlátásom. Miután kezdek tisztán látni, rájövök, hogy egyáltalán nem is látok tisztán. Sőt. Kimondottan jól látom a képeket védő üvegen az épület felső ablakait, meg azokat az embereket, akik mögöttem állnak, –mert én elöl vagyok, szeretném közelről látni- minden apró részletet kiválóan megfigyelhetek, mint valami beépített ügynök, mert visszatükröződik a képről.  Mondom a férjemnek, mi a probléma, azt mondja, nekem soha nem jó semmi, kicsi vagyok, azért tükröződik (felemel és onnan tényleg nem annyira…), meg mit kell folyton elégedetlenkedni, némi gúnnyal közli, annyi kép van itt, nézzek másikat. Nézek. Mindent megnézek és tátom a számat, mert ez a Vincent tényleg nagyon jó és amit ahogyan festett, az olyan sokat elmond róla, nem kell ide életrajz sem, semmi nem kell, csak nézni a színeket, a képeket, hogy mit és hogyan. Én átkerülök egy másik világba. Egy igaz alkotó világába. Aki szereti a világot és gyűlöli, aki látja a jót és a szépet, vele együtt  mocskot és az ostobaságot, aki pont amiatt annyira kifejező, mert őszinte. Nem sodorja a kezét a „mi illik”, a „mi a menő”, a  „kivel legyek lojális”, semmi. Egyszerűen úgy fest, ahogy érez, őszintén. Nem, a romlatlanságnak semmi köze az életmódhoz. Minden ember a  gondolataitól indul romlásnak, a tetteknek ehhez semmi közük. Azt hiszem, ő az a fajta ember volt, aki ha hitt valamiben, nem ismert megalkuvást, félmunkát. Soha nem vettek tőle egy képet sem.  Mekkora kudarcként élhette meg! De Van Goghról majd részletesen egy későbbi posztban.

Haladunk teremről teremre,  a férjem megjegyzi, milyen sokat festett ez a Van Gogh. Persze tetszik neki, csak igyekszik palástolni. Végignézünk mindent, elég is, az lenne az igazi, ha most egy héten keresztül eljönnék, néznék órákig egy-két képet. Annyit tudnának mesélni, de nincs idő, csak a felületes szemlélésre.  Irány lassan kifelé természetesen a bolton át visz az út. Hát, van itt minden.

Szemezgessünk!

Almondblossom (Vrágzó mandulafa) kollekció... esernyő, sál, táska és egy bringa...

Szegény Vincent asszem dobna egy hátast, (bár lehet nem csodálkozna azon, hogy valakik jó pénzt láttak a cuccaiban, ezért először híressé tették, aztán a többi már csapódott az ügyhöz magától)ha meglátná mondjuk ezeket a tayókat, karkötőket, esernyőket, teáskannákat, szalvétákat és még sorolhatnám, ja, meg a biciklit. Bár az nekem tetszik…

Sunflowers, vagyis napraforgó kollekció... kézitáska, uzsonnástáska, csészék és ülőke...

Persze én is beállok a sorba, veszek egy válltáskát –mivel olyan jól felkészültünk az utazásra, hogy se egy táskát, se egy hátizsákot nem hoztunk magunkkal. Persze kicsit furán érzem magam azzal a táskával, de itthon a lányom annyira fog örülni neki, szóval hordom és viselem. Mint külföldi turisták nálunk a kalocsai pólót…

A címben említett teáskanna és még sok cucc, köztük a fentiek is, itt nézegethetők:

www.vangoghmuseumshop.com

Folytatása következik…

Gondolom nem csak én olvastam a történetet.

 http://www.nol.hu/lap/tudomany/20110912-150_gyerek_egy_spermadonortol

A sztori nótához tartozó része annyi, hogy két nő, akik egy spermabank szolgátatását vették igénybe, elkezdték keresni gyermekük féltestvéreit. Gondolom ennyi tesóra nem számítottak, összejött vagy 150.

A keresés alapja a sperma azonosító kódja volt. Persze tudjuk, ez milyen veszélyes, tiszta Dél-amerikai szappanopera, ahol mindig egymásba szeretnek az egymást korábbról nem ismerő tesók, akik általában szimplán természetes úton fogantak egy apától. Tehát az aggodalmat erről az oldalról nem nagyon értem -persze értem csak hát lehet, hogy a természetes úton fogant gyerekek egy részére legalább ekkora veszély leselkedik.

Mint azt 1966-ban Darvas Iván megénekelte:

Mostanában elég sok szó esett a nők elleni erőszakról. Nézegettem a híreket, aztán rábukkantam  a következő sztorira.

Oroszországban, ahol ugye bármi megtörténhet, történt az eset. A 32 éves Viktor nevű rabló úgy gondolta, kirabol egy fodrásszalont. Nincs biztonsági őr, max harmatgyenge visítozós csajok. Az elgondolás tettben manifesztálódott, csak épp nem úgy sikerült, ahogy a kis Viktor elképzelte. A szalon 28 éves tulaja, Olga, aki a fekete övet hordja már a karate nevű sportban, „harci beállás, egy-két pofon, anyu karatézik magas fokon” dalszöveg mintájára egyszerűen leverte Viktort, majd a raktárba vonszolta, ahol egy hajszárító zsinórjával megkötözte és egy kis rózsa bilinccsel is megajándékozta Viktort, csak a tisztesség kedvéért, hogy el ne mozdulhasson a radiátor mellől. Ezután, hogy a rossz útra tért betörőt megleckéztesse, három napig Viagrával tömte, mialatt Viktor önálló életre kelt testrészét használta. Miután elengedte a betörőt, aki a rendőrséghez fordult, a rendőrségi kihallgatáson Olga elismerte a szexuális aktus tényét, de azt mondta, jól bánt a fiúval, vett neki egy új farmert (lehet az előzőt leszakította róla), és még pénzt is adott neki.

De jöhet még egy-két  sztori.

Ez már több mint húsz éves. A Balcsinál stoppoltunk egy barátnőmmel, amikor felvett minket egy férfi és elmesélte a környéket lázban tartó történetet. Egy nő kocsija lerobbant, stoppolva próbált segítséget kérni, a férfi aki felvette, hogy bevigye a legközelebbi városba, megerőszakolta. A nő úgy tett, mint ha utólag benne lenne a folytatásban, elmentek végül a nő lakására, ahol az elkábította és kiherélte a férfit.  A nő orvos volt, volt otthon egy kisebb magánrendelője.

Vagy nézzük azt a cseh filmet, amiben két barát amolyan cseh komikummal fűszerezett vicces filmben szintén erőszakot tesz egy nőn, aki jól leitatja őket végül, valamiféle altatóval kevert szesszel, aztán szintén a herélést választja. A férfiak másnap reggel golyók nélkül ébrednek, amit végül is megtalálnak és egy hűtőtáskába tesznek, majd valahogy kibotorkálnak a helyközi buszhoz, ahol végigállják az utat, bár többen is át akarják adni nekik a helyet. Végül a kórházban azt hiszem valahogy visszaoperálják a heréket, aztán otthon egyikük kistükörrel nézegeti a fürdőben, hogy sikerült az operáció, miközben a feleség rányit, ő meg össze-vissza hadovál, mint egy buta kis kamasz. És mindez úgy, hogy végig nyeríti a filmet férfi és nő egyaránt.

Vagy az a sztori, amit még kislánykoromban írtak az újságok, hogy valami drogos bulin valaki úgy bevadult, hogy levágta egy pasi farkát aztán kidobta az ablakon, amit a kiérkező mentők kerestek (mi meg azon viccelődtünk az öcsémmel, hogy biztosan elvitte a cica).

Ezeket most miért írtam le?

Mert azon gondolkoztam, hogy láttam-e már valaha olyan vígjátékot, amiben nevetni lehetett volna azon, ha mondjuk levágják egy nő mellét –akár bosszúból a gaztettekért, amit elkövetett. Vajon tudtam volna rajta szívből kacagni?

Éreztem volna-e valaha olyan kissé önelégült mosolyt, mint ami az arcomra kunkorodott a dokinénis hír hallatán, ha egy nővel történik valami hasonló?

A fodrásznő által megerőszakolt férfi esete miért borzolja kevésbé az idegeimet, mint ha ez fordítva történt volna?

Mondjuk világéletemben hajlottam arra, hogy a regényekben a gyenge és elesett oldalán álljak, hogy egy meccsen drukkoljak az ismeretlen focicsapatnak, aki a nagymenők ellen játszik. És éljenek a Robin Hoodok, meg a Rózsa Sándorok (holott ők sem voltak egyszerű esetek, sőt).

A herélős doktornő történetét egy férfitől hallottuk, aki félelemmel vegyes csodálattal és döbbenettel beszélt az esetről, elítélve a nemi erőszakot, mert ki az a hülye, aki ilyet csinál. Mi meg csodálkozva hallgattuk, hogy na végre, valaki megkapta, amit megérdemel. Ilyenkor persze eltűnik a fejünkből a „dobj vissza kenyérrel” tétel, bár azt hiszem mindenkinél megvan az a méretű kő, amit már nem tud kenyérrel viszonozni. Voltatok már úgy, hogy hasonló eset kapcsán olyan gondolataitok lettek, hogy „csak azt kapta, amit megérdemelt”, „végre valaki móresre tanította”, „végre valaki megmutatta, hogy azért a gyengébbik nem is tud erős lenni”

RR.

Az úgy volt, hogy a kis Sztivi, vagy Sztyui, köznapi nevén Pistike, merő tapintatból és lojalitásból 1 éves korában egyszer csak leállt a mellszívásról, amit addig napi nyolc alkalommal intenzíven gyakorolt. Én mindig tudtam, hogy ez egy rendes gyerek, de hogy ennyire tartja magát a tervezett repülőjegy foglalásomhoz, azt nem gondoltam volna róla. Miután ez ilyen jól alakult, behálóztuk Nagymamát, aki szemrebbenés nélkül vállalta a majd fél focicsapatot kitevő gyereksereg egy hetes felügyeletét. Minden sínen volt, irány Germánia, ott végre alszom egy jót apjuk csendes albérletében, aztán irány Amszterdam.

Lehet azért klappolt minden, mert nem terveztem előre semmit, olyan szinten lefáradtam az utóbbi pár évben, de az alvás is összejött, semmi ismerős nesz, ami ébresszen. Azért 11 után főtápászkodtam az ágyból, laza kis kaja, tejeskávé, na meg egy sör, elvégre szabi van, meg úgy se én vezetek, -még megtöröm a szolgálati gépet- aztán be a kocsiba és hajrá. Élére állított tehenek, traktorok és bálák végig az úton, ugyanakkor trágyadombok, bárhol. Lakott településen is, motoros fűkasza brümmögés helyett birkák funkcionálnak fűnyíróként a gátakon, a városok parkos részén, a német nagyvárosokban lovak, csak úgy elkerítgetve, nesze neked zárt trágyatároló, meg mindenféle hülye szabályok, amit mi, a nagy lovas nemzet betartunk elsőnek és saját fajtársainkat szopatgatjuk, hogy kérem ez itt város, hogy kerül ide állat, tessék azonnal eltakarítani –mondja az utolsó várossá minősült falucska lakója is idehaza.

Elérünk a határhoz, hát nézdmá, ezek a hollandok mekkora egy puruttya népség! Mit keres az az eke ott kint a földön, tuti csak lepottyantották oda, aztán ott áll már tavasz óta. Kérem, mi az az összeomló félben levő istálló, háááát… bezzeg a határ másik oldalán... Na és rögtön itt, a határnál ez a több száz méteres fullra elrozsdásodott szalagkorlát? Ja hogy nem volt baleset, amitől ezüstösen csillogjon, mert új? Hát kérem, ez akkor se járja, hogy a turistákat egy ilyen rozsdás izével fogadják. Azért én otthonosabban érzem magam, mint az élérevasalt fűszálak között. 

A gps vezetget minket, hohó, ez itt már a külváros, nézd, ott egy P+R parkoló, nem megyünk be? Á, hagyd, itt a cím, ahova megyünk, le van beszélve, közel a hotelhez. Aztán csak megyünk, az utcák egyre szűkebbek, egyre több a félelmetes biciklista, akik halált megvető bátorsággal és önbizalommal tekernek, a féket nem ismerik, max a pedált nem tekerik, így jelzik, hogy most lassítanak, de csakis miattad, mert zavarod őket.  Az utca, ahová igyekszünk nem rendelkezik 138-as számmal, csak 48-al, úgy hogy kétségbeesetten leparkolunk az első helyen és bénázunk egy csöppet. Mire felmérjük, hogy hol tudnánk parkolójegyhez jutni, már ott is van két parkolóőr, de szerencsére tök normálisak, segítenek mindenben. A kocsit ott hagyjuk 1 órára (5 euro) és kicsit szétnézünk. A hotel közel van, megnézzük merre, próbáljuk felvenni a fordulatot. Minden felé víz, hidak, biciklisták, lakóhajón heverésző emberek.Itt a személyes tér kicsit más, mint nálunk, de valahogy nem zavaró. Döntést hozunk, a hotelhez elevickélünk a kocsival –miután valami buli van a mögötte lévő parkban, ingyenes a körülötte lévő utcákban a parkolás, ergo egy gombostűnyi hely sincs, de nem baj, ismerjük mi az elakadás jelzőt, láttunk mi már karón varjút. Csomagokat fel a szobába, aztán irány a közeli parkolóház. Már az gyanús, amikor odamegyünk, hogy egyes emberek a motorháztetőn heverészve szendvicsezgetnek, aztán szembesülünk a sorral. Áll előttünk vagy 40 autó és elég gyenge a mozgás. Na jó, ez egy vicc, irány a külváros és az a szimpatikus kis parkoló, amit láttunk idefelé jövet. Mindig az első döntés a jó döntés, odaérünk, ott legalább van 3 szabad hely, letesszük a kocsit, kapunk egy kártyát, amivel fel is szállhatunk az ott megálló villamosra, 10 perc múlva a belvárosban vagyunk.

Kószálunk egy kicsit, megfáradtan, de örömmel telve, na együnk valamit? Á, mondom üljünk már le egy kicsit itt valahova. A csatornák partján van néhány pad. Ott egy kisbolt, vegyünk egy sört! Bemegyünk, a hűtőből rámkacsint az Amsterdam Navigator, egy kis vitorlással, alatta a bíztató 8.4% felirattal, meg azzal, hogy extra strong – extra forte. Na ez nekem jó lesz, ez majd segít eligazodni. Kimegyünk, a pad helyett leülünk a partra, kezd esteledni, basszus, de késő van, lassan 11 óra. Fiatalok kavarnak a hajóikkal ide-oda, balalajka alapfelszerelés, ott ropják a hajókon, miközben érthetetlen integetésekkel navigálnak el a hajók egymás mellett , duda és integetés jelzi a szándékot, ki merre tart. Mint a görögöknél a közlekedés. Hát nem semmi. Egy bénább kis turista csapat próbálja felvenni egy kis hajóval a ritmust, kész életveszély, ismerik a hajózás kresz szabályait, de azt hiszem az itt lószart sem ér. Folyton bajba kerülnek, még nézni is rossz. Megáll mellettünk egy hajó, hívnak minket, ugorjunk fel. Őszintén? Bármikor máskor mennék, de most alig állok a lábamon. Váltunk pár szót, megdobnak minket pár kétdekáss izével, fogalmam sincs mi az, valami kacsa van rajta, rózsaszín, rágóízű lötty, be is nyomok kettőt –majd a gyerekemnek mondom, el ne fogadj bontott piát idegenektől. Elmennek, mi maradunk, a navigátor kiürült, visszamegyünk a boltba, most beválasztom a navigátor barátját, Amsterdam Gladiatort, aki kicsit erősebb, aztán később még a 11,6-os Amsterdam Maximator is hozzám csapódik.

Jó ez a hely.Tetszik. Otthonos, mint ha mindig is az életem egy része lett volna. Ide mindenkinek el kéne jönnie még huszonöt éves kora előtt.

Feltápászkodunk, enni kéne valamit. Miért gondoltam, hogy itt tele lesz minden hallal, meg tengeri kütyüvel? Na nem mint ha szeretném. Irány az argentin steak house. Kaja, aztán visszavánszorgás a hotelba -jaj szegény farkas a piroskából, átérzem a helyzetét, amint kővel teli hassal vánszorgott a patakhoz- és körbekémlelés nélkül zuhanás az ágyba.

Megérkeztünk.

Folytatása következik egy hét múlva...

Mostantól minden vasárnap jó ebédhez szól a nóta.

Az én kedvenceim, hol okkal, hol ok nélkül...

Úgy volt, hogy szombaton benézünk a Csokifesztiválra. Elmentünk Pestig, aztán, hogy a gyerekek ne nagyon szédüljenek a betonon, gondoltam tömegközlekedünk kicsit. Nagy nehezen elvergődtünk "a helyre", ahol akkora nagy sor volt, hogy még a gyerekek is úgy érzték, ennyit nem ér az egész. Ügyesen palástoltam ujjongásomat, főképp, hogy én egyáltalán nem szeretem a csokit -na ez nem nagyon látszik rajtam. Azt mondtam, annyi gombóc fagyit esznek egy cukiban, amennyit csak akarnak. Ekkor arcuk is a búvalbéleltből átváltott gondtalanba.

A Margit-sziget pesti hídfőjénél be is ültünk egy helyre, a fagyi finom volt, ezen felbátorodva vettünk levezetésnek valami innivalót. A szerencsések séket kértek, én meg limonádét. Hát nem vagyok az a finnyás fajta, de abban az bubis ásványvízen, meg a feldarabolt citromon kívül semmi nem volt, fancsali fejjel ízlelgettem a mosóporízű izét. Asszem ennél a sajátmárkás citromlé + cukor + csapvíz kombó is jobb. Az legalább finom és egészségtelen, ez meg kb. ihatatlan permetszeres löttyre emlékeztetett, ámbár nagyon szép volt.

A nap egy hatalmas melléfogás volt több apró momentummal, amit nem részleteznék, de legalább azt megállapíthattam, hogy tényleg sok csinos nő van Pesten... Úgy hogy hallgassátok! Az egyik kedvencem is, tucsok is, meg raj is.

A hangyák itt kaphatják el a tücsköket: www.tucsokraj.hu

Kép: zene.ize.hu

Talán tíz éve történt. Egy déli kisvárosban laktunk, ahol egy építőipari cégnél dolgoztam. Bejött egy hívás az önkormányzattól, hogy az Akácfa utcában lévő romos ház bontására kérnének majd árajánlatot. Az egyik építésvezető kiment, megnézte, aztán beszélgettünk és elmesélte, mit talált. Öreg ház, beszakadt tetővel, megrogyott falakkal, tele ócska bútorral. Ócska bútor? Ajaj, ezt látnom kell, muszáj. Engedélyt kértem, hogy elmehessek megnézni. Motorra pattantam és tíz perc múlva ott is voltam. A valaha jobb napokat látott régi, beüvegezett verandájú ház valóban eléggé veszélyesnek tűnt. Az elvadult szőlő szinte már befutotta az egészet, alig találtam meg a bejáratot. A teteje beomlott, kéménye egy része valahol a mellkasig érő gazban heverhetett. Beléptem. A verandán két hatalmas dúsan faragott, polírozott diófa szekrény állt. A szívem fájdult meg ettől a látványtól, az egykori becses kincs miképp tartja még magát a pusztuló házban, várva elkerülhetetlen sorsát. A ház több mint nyolc éve üresen állt.

Továbbmentem a ház bejárata felé, ami kis előtér után egy szobába vezetett. Az épület többi része bejárhatatlan volt, az egyik hajdani szobában egy nyárfa álldogált, a tető maradványait átütve tört a fény felé, a falak leomlottak, néhol vezetékek lógtak. Beléptem az épen maradt négyzet alapú szobába, az egyik falnál egy konyhaszekrény álldogált, világoszöld olajfestékkel festve, tele tányérral, lábossal, élelmiszermaradványokkal, szépen összehajtott kötényekkel. Mellette egy régi gáztűzhely és egy lavórtartó hokedli, felette hímzett, szöveges falvédő. A szemben lévő falon nyílt egy ajtó, ami egy szintén romba dőlt szobába vezetett, az ajtó mellett egy sparhelt állt, szép virágos zománcozással, ráakasztott konyharuhával. A konyhaszekrénnyel szemben lévő falon volt az ablak, alatta hatalmas faragott komód szép rézveretekkel, kulccsal. Ezt is világoszöldre festették, de így is látható volt, hogy a festék alatt egy szép és régi mestermunka lapul. A komódon állt egy régi, összecsukható óra és egy kis Sokol rádió. A szoba közepén, mint ha csak épp tegnap járt volna itt utoljára a ház lakója, egy esztergált lábú fa étkezőasztal állt, felette a lámpa még világított, az asztalon kissé koszos hímzett terítő, egy tányér, mellette egy fél zacskó liszt, kiborulva, némi egérkakával spékelve. A székek az asztal mellet úgy álltak, mint ha csak most kelt volna fel az asztal mellől a rajtuk ülők sietősen, mert elfelejtették visszatolni őket az asztalhoz.

A bejárattól jobbra egy ágy állt. Rajta vastag dunyha, párna, itt is mint ha most kelt volna ki az ágyból valaki. Az ágy felett egy fotó. Egy egyszerű, régi, fekete fehér fotó egy fiatal katonáról. Ki lehetett? Talán a tulaj fia? Férje? Testvére? Talán akkor készült, mielőtt indult a frontra. Ki tudja, hazatért-e valaha? Talán meghalt? Talán eltűnt és sosem jött róla hír? Talán reménykedtek, hogy él még valahol, egy új világban, egy új hazában, sosem feledve az otthoniakat? Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy ide két nap múlva hatalmas markolók jönnek, pár óra alatt eltüntetik az égre törő nyárfát, felszedik a kémény romjait, végső csapást mérnek a roskadozó falakra, tőből vágják a burjánzó szőlőt, pár óra és eltűnik ez a pillanatkép, ez a szívbe markoló csendélet, egy élet lenyomata, egy élet munkája. Pár nap múlva itt egy üres építési telek áll majd, szépen körbekerítve, új gazdájára várva. Kicsit még körülnéztem, aztán az ágyhoz léptem és leemeltem a fotót. Valakinek egyszer nagyon fontos volt. Nem hagyhatom itt. Majd én vigyázok rá.

RR

Fotó: Fortepan