Milyen érzés pénzt kérni?

Péntek délután. A gyerekek szállingóznak haza, a naptárba bejegyzeteltem ki hol van, meddig marad, hol marad, várhatóan mikor ér haza, a fejem egy szita, húzósabb napokon muszáj beírnom, mert elfelejtem, aztán futkosok össze-vissza a gyerek után, akiről épp nem ugrik be miért maradt a suliban. Kopognak. Na, már megint ki az? Állandó a mozgás nálunk, amint kezdetét veszi a hét vége. Végül is amikor 4 gyereket keres fejenként 4-5 haver, akik véletlenül sem kommunikálnak egymással, vagy ha igen, akkor azt hiszik, hogy ha Józsinak nem volt otthon, akkor Bélának 10 perc múlva otthon lesz.  Én türelmesen nyitogatom az ajtót, hajtom el a kölyköket, nem, még nincs itthon, de majd szólok, hogy kerested, add tovább a grundon lécci.

Újabb kopogás.  Lilla az, a lányomat keresi. Nem, még nem ért haza, azt hiszem grafikán van, remélem jól tudom, de itthon nincs, az tuti. Lilla tulajdonképpen engem keres. „Anyu kérdi, hogy tudsz-e kölcsönadni egy ötezrest tizedikéig.” Persze, persze. Jól vagy? Igen jól vagyok. Tessék. Szia. Szia.

Anyu.

Anyut látásból ismerem.  Még soha egy szót nem váltottunk egymással. A múltkor összefutottunk az iskola felé, de anyu még köszönni sem nagyon akart. Világfájdalommal kevert lenézéssel rám pillantott es tovább haladt az úton. Pipa lettem anyura. Ez most mi? Nem akarok én beszélgetni, de a helóra azért egy heló lehetne a válasz nem? Anyunak van hat gyereke. A legkisebb is felsős. Anyu és a gyerekek egy egyszobás albérletben laknak. Egy nagyon kicsi szobás albérletben. Anyu nem dolgozik. Nem, ez nem az a vidék, ahol semmi munka nincs. Itt lehet találni. Mondjuk konyhai kisegítő a cégnél, aki az ovikba,  sulikba főz, pénz kevés, de kaját vihetsz haza rogyásig (még a kiszállítás előtt). Mondjuk ez egy nagy családnál kiflistől, sajtostól ebédestől nem is olyan rossz, főleg ha valakinek nincs más. De azt hiszem anyu már annyira belebonyolódott saját élete rejtelmeibe, hogy nem keres. Nem ér rá keresni, vagy már nem is érdekli az egész.  Kitölti az életét az, hogy éppen menekül valamelyik apuka elől, mert valahogy mindegyik olyan agresszív fajta, aki szereti a családot zaklatni, ha egy évben egyszer felbukkan, vagy ha kiengedték a sittről.

Lilla okos lány.

Nem tudom mennyire tanul jól, de szeret olvasni, verseket, regényeket.  Néha könyvet cserélnek a lányommal. Amikor pár éve először jött pénzt kérni, mindketten annyira zavarban voltunk (Lehet egy nagyon zavarban lévő gyereket úgy megalázni, hogy nem adsz neki?), hogy rámtört az izgalom előhozta alkalmi süketség és zavaromban visszakérdeztem, Tessék? Mit mondtál? Aztán persze, persze, kezébe nyomtam és rögtön tereltem a témát, kérdeztem, mit olvas, hogy megy a suli, milyen csinos a pulcsija. Az elején kéthavonta jött, most már egy éve havonta. Tizedikén elkéri, elsején visszaadja. Régen mindig zavarban volt. Tiszta vörös volt. Azóta megnőtt. kamaszodik. Néha a nővérével jön, még mindig van benne egy kis szégyen, de már takarja a rutin. Már kezdi elfogadni, hogy a dolgok így mennek. Lassan pályát választ. Hova megy, mi lesz vele, ki tudja. Ki tudja mi marad benne ebből az egészből. Hogy ez is egyfajta válságkezelés. Udvarias  kapcsolattartás, körbetartozás, kérsz, pontosan visszaadod –gondolom abból, amit mástól kértél.

Én meg annyit adok, hogy ha egyszer nem kapom vissza, akkor azért ne üssön nagyot. Már lemondtam róla, gondolom egyszer eljön az idő, amikor megszakad a lánc. Hogy ezt hogyan kezeli majd Lilla? Mert hogy az anyja szinte csak a gyerekein keresztül kér.  Valószínű ha megszakad a lánc, akkor is a gyerekek által ápolt kapcsolatok fognak először behalni. Mit fog erről felnőttként érezni, gondolni? Az anyjáról? A kölcsönkérésről? Mindannyian voltunk kiskamaszok, amikor az ember egy bénának vélt cipő miatt is –amit az anyja rátukmált reggel, mert az milyen jó és így utólag visszagondolva tényleg nem volt béna- a Dunának menne bánatában. Vajon mennyire éli meg ma megalázónak ezt a helyzetet?

Még nem mertem megkérdezni.

RR