Október 1. az Öregek Világnapja.

Írhatnék egy csomó szép, megható dologról, de nincs kedvem. Arról, hogy 60 felett nem áll meg az élet. Festhetnék szavakkal reklámarcú, biztosan tapadó műfogsorral a réten boldogan szökellő szépkorú netnagyi párocskát, de nincs kedvem. Ma nem szeretjük semminek a valós, normális oldalát látni. Vagy ha meglátjuk, elborzadva menekülünk, holott egyáltalán nem annyira borzalmas, hogy ne lehetne vele szembenézni. A lelkünket nem nyugtatgathatjuk a nagymami és nagypapi mosolygós, minden hepi képével, ha a valóságban a végső idő, amiről nem akartunk tudomást venni és azt elfogadni, nem ezt a képet mutatta. Ha nem nézünk oda, akkor hogyan készülhetnénk arra, amikor rajtunk lesz a sor? Hol az egyensúly a világban? Hol az átmenet a cukormáz és a borzalom között? Itt van, csak épp nincs kedvünk rápillantani.