Kutyára dér

Ha már puffogtam  múltkor az iskolai felvételi miatt, akkor stílusosan jöjjön egy régi iskolai időket és persze egy régi filmsorozatot idéző dal...

Október. Az első heteken már túl vannak az iskolában. Kis elsős új tatyóval, könyvekkel, amit még csak nézeget és izgalommal várja, hogy a bennük lévő, számára még érthetetlen tudás majd a fejébe száll. Véget ért a fürgdőgatyás ténfergés a kertben, a reggeli punnyadás, az esti későn fekvés. Végre. Jó volt a nyár, de ez itt már a suli.

Hogy tetszik az iskola, szereted? –kérdezem. Sehogy. Nem tetszik. Jobb volt az ovi. Pff. Egy ilyen választól az első gyereknél –ő akkor nem ezt válaszolta, egy másik iskolában- talán a falnak mentem volna, láttam volna a világvégét, a törését a professzori pálya elejének, lelki szemeim előtt a gyereket kukásruhában. Az élet megkímélt ettől az élménytől. Most a negyedik kezdte az iskolát.  Vannak pirospontok, vannak hibák, egy kis lassúság, nem minden gyerek az a fajta, aki kapásból, a másodperc törtrésze alatt nyomja a választ. Ő kicsit lassúbb, de tudja. Csak még nem vette fel a versengés fonalát. Lehet sosem fogja. Mert nem olyan, mert nem is érdekli, mert a világ egy más oldala fontos neki. Egyáltalán nem bánom.

Miért is? Mert találtam egy füzetet. Egy régi, lila csomagolópapírba csomagolt első osztályos füzetet. Van vagy 35 éves. Egy átlagos füzet. Vagy mégsem. Katasztrofális helyesírással, kissé nyomi rajzokkal, szóval nem, nem egy csupapirospontos gyerek füzete volt. És? Hát semmi. Az a gyerek felnőtt, aztán a későbbiekben messze túlszárnyalta kiskori sutaságát a tanulmányok terén . Tanult és még tovább, aztán lediplomázott –lehet jobb eredménnyel, mint amit élete első évfolyamában produkált. Révbe ért, működik, egyszóval, nem lett belőle kukás.

Nézegettük múltkor a kicsikkel és fetrengtünk a röhögéstől. Janikovszky gyerekkönyvei elbújhatnak mögötte (nem nagyon, csak egy kicsit). Felolvastam esténként a füzetből.  Vagyis az egész füzetet. Havonta kétszer legalább ez az esti mese. Talán a gyereknek is jó, hogy lám, nincs minden veszve, nem írtam még le magam az okosok listájáról. Milyen jó látni, hogy annak a nagyon okos embernek ilyen nagyon butácska elsős füzete volt… Valahogy rögtön az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, hogy a szülők annyira véresen komolyan veszik az első osztály teljesítményét?

Látom az anyukákat a sulinál, aztán hallom, hogy online kapcsolatban állnak egymással, mert a gyerek elfelejti bejelölni a leckét, mert mindenről eszmét kell cserélni, mert jaj annak, ki rosszul kanyarítja a betűket, elvéti  a számokat, vagy túl sokat gondolkodik azon, ez most épp melyik betű?

Sokan egymás gyerekének a füzetét méricskélik, hogy ível, hogy húz egyenest, hogy kanyarít? Persze nem mindegy, a hibát érdemes orvosolni. De van annak értelme, hogy a túlzott szülői aggodalommal ekkora terhet akasszunk egy gyerek nyakába, még ha csak a jó szándék és szerető aggódás vezet is minket?

Van élet az elsőn túl is, aki hibázott, az még javíthat. Aki éretlen, az még beérhet. Mindenkinek vehet fordulatot az élete. Akár sokkal később is.

Hogy az én füzetem milyen volt? Arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy a citromsárga tolltartómba beleírtam tollal, hogy utálom az olvasást, mert engem sosem szólítanak fel olvasni. Aztán emlékszem még anyám fejére, amint elkapta a nevetés, miközben épp szónokolni készült.

RR

A többi "Mesélő tárgy":

Majdnem 100 éves viccek

Fotó a falon

Nemrégiben került a nyilvánosság elé a Nemzeti Tankönyvkiadó első mobilra készült oktatási szoftvere.

A teljes középiskolai 9-12. osztályos tananyagot feldolgozó történelmi események adatbázisa ingyenesen tölthető le az Apple Store-ból.

A Puskatár nevű szoftver rögtön a letöltési listák élére került.

Racskó Péter a Nemzeti Tankönyvkiadó ICT igazgatója a szoftverrel kapcsolatban elmondta: "Jelenleg Magyarországon az online digitális tananyagok piaca igen kicsi, a közoktatási intézmények finanszírozása nem teszi lehetővé a nagy értékű szoftverek beszerzését. Ahhoz, hogy valamilyen áttörést érjünk el, szükség van olyan egyszerű célalkalmazásokra, amelyek meggyőzik a felhasználókat a digitális tananyagok hasznosságáról. A Puskatár Projektet azzal a céllal indítottuk el, hogy a Magyarországon viszonylag magas (90% feletti) mobiltelefon penetrációt felhasználva a szülőket, diákokat meggyőzzük a digitális tananyagok felhasználásának jelentőségéről."

A megható történet egy érdekes momentuma, hogy miközben a szakemberek meg szeretnék győzni a gyerekeket –rajtuk keresztül természetesen a szülőket- a digitális tananyagok hasznosságáról, vajon mi lehetett a céljuk azzal, hogy a programot elsőként a hazai piac egyik legdrágább telefonján futó rendszerre írták?

A rendszer ugyanis egyenlőre csak iPhone-ról működik, az ezt használók hazánkban a mobilhasználók 5%-át sem teszik ki (gyerekek szintjén gondolom a iPhone használók száma elenyésző).

Hozzáértők kérdése, hogy vajon miért nem Java alapú lett a program, amit a piacon kapható mobilok 80%-a futtat.

Talán a véletlen műve lehet a karácsonyi ünnepekhez közeli piacra dobása a terméknek?

Úgy tűnik, a kevésbé tehetőseknek továbbra is meg kell maradniuk a tanulás és a puskázás jól bevált, hagyományos módszereinél. De ha jól tanulnak és sokra viszik (hát persze, mi mással, mint a tanulással) akkor majd a gyerekeiknek biztosan vehetnek valami hasonló okosságot, hogy aztán esténként ők játszadozzanak vele, mint annak idején Karinthy a búgócsigával, vagy az egyszeri apuka a villanyvasúttal.

RR