Karácsonyi vásár. Vasárnap. De jó, hogy megvettem ezt a pufi kabátot. Bár Földanyácska, meg Tél apóka kegyes ma hozzánk, +7 fok van és süt a nap. Szállingóznak az emberek, na persze, ma mise is van, ráadásul templomokban sincs hiány a vásár környékén. Fázni nem fogok, vevő is akad majd és talán néhány érdekes ember...
Három kisgyerek nézelődik az egyik festő bódéjánál. A két nagyobb olyan tíz, talán tizenegy lehet, a legkisebb elsős, de inkább még ovis. Nézik a képeket, a festő odamegy hozzájuk, én is, nálam úgy sincs most senki.
- Szevasztok!
- Jó napot kívánok! – mondják a nagyobbak, Csókolom – a legkisebb.
- Szép ez a kép, - mondja a nagyok közül a beszédesebb. Közben susmusolnak.
- Melyik? – néz értetlenül a festő, miközben látom, mennyire örül, hogy az őszinte gyerekszájból őszinte elismerés száll felé.
- Az a ló. Az a vágtató.
-Ja, ja arra gondoltok. Örülök, hogy tetszik. Kedvesek vagytok.
A gyerekek nem hiszem, hogy kedvesek akarnának lenni, csak egyszerűen csodálják a kis sodrott izabella fakó, szabadon szárnyaló lovacskát. És a képet. Ami megörökítette a pillanatot.
- Mennyibe kerül? – kérdezi a közlékenyebb, a többiek szócsöve.
- Huszonnyolc ezer.
- Nem is drága –mondja, - megéri az árát. Mert nagyon szép. Anya is vett a nyáron a vásárban egy szép festményt, az negyvenezer volt. Nagyon szeretjük nézni.
A festő ránéz, hosszasan vizsgálja őket.
- Örülök, hogy így gondolod.
A kicsi közben próbál felkapaszkodni a bódé könyöklőjére, ahonnan jobban beleshet és megnézheti a többi képet. A tesvérei segítenek neki, megemelik, hogy belásson.
-Ott a Duna! –kiáltja a kép felé mutatva, amin egy hatalmas háromárbócos hánykolódik a viharos vízen.
- Jaj, az nem a Duna, te az a tenger! – mondják a testvérei, kissé szemlesütve és pirulva, mint ha hatalmas égés lenne, hogy a kicsi nem ismerte fel a tengert a tengerjáróval. Pedig dehogy. Majd, hogy mentsék a helyzetet, gyorsan rámutatnak oktatólag egy képre, hogy na látod, az a Duna, és tényleg, az a Duna, göcsörtös fűzfákkal, ladikokkal.
- Melyikőtök a legnagyobb? – kérdi a festő.
- Van még két bátyánk – feleli a beszédes.
- És a legnagyobb mit csinál?
- Most börtönben van. De nemsokára hazajön – a fiú kissé elpirul, de látszik, hogy felvértezve várja a támadást.
Kissé kényszeredett pillanatnyi csend. Most mondjunk gyorsan valami olyat, amivel nem bántjuk meg ezeket a gyerekeket. Mert okosak. Mert aranyosak. Mert ritka jó testvérek. Mert szeretik egymást. Mert tudnak köszönni. Mert meg tudnak értelmesen szólalni. Mert a viselkedésük minta lehetne a sok elkényeztetett kölöknek, akikkel nap mint nap találkozunk és akiktől, na meg a szüleiktől a víz kiver.
- A börtön nem jó dolog – mondja a festő.
- Próbáljátok meg elkerülni. Eszes, okos gyerekek vagytok, tanuljatok!
- Hova jártok iskolába?
- Ide, a zöld iskolába.
- Szerettek ide járni?
- Hát, tulajdonképpen szeretünk… - a válasz inkább bizonytalan, mint határozott, azt hiszem nem szeretnek ide járni, de ha már az előbb felhoztuk a tanulás fontosságát, mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni?
- De már nem sokáig járunk ide, mert elköltözünk.
- Igen? És hová?
- Tatárszentgyörgyre –mondja a kedves kis beszédes, miközben kissé elpirul.
- És miért, elmondod?
- Hát, anyukám ott találta meg a boldogságát.
Az arcán a pír mellé enyhe kissé szégyenlős, de boldog mosoly költözik. A gyerek örül.
- Már jön a kistesó is. Nagyon várjuk.
A többiek lelkesen bólogatnak. Tényleg nagyon várják.
- Most már mennünk kell, viszontlátásra!
- Sziasztok! Nagyon kedves gyerekek vagytok, jó testvérek. Vigyázzatok magatokra, sok szerencsét nektek!
Visszaintegetnek. Mi is.
Végig az jár az eszemben –szinte egész nap, miközben próbálok nem rútul nézni a kultúrált szülők veszettül neveletlen gyerekeire, akikkel 8-10 évesen nem lehet megértetni, hogy nem kell mindent megtapogatni, lerángatni az asztalról, főleg úgy, hogy előtte nem kérdezi meg, hogy a kis 7 éves ne rugdossa meg a festményt, ami épp lábra áll neki, - szóval azon jár az eszem, hogy ezek a gyerekek vajon milyen visszajelzéseket kaptak eddig a mi társadalmunktól?
Hogy az óvodában, iskolában vajon hányan vették észre az értékeiket, jobban, mint a hátrányos körülményeiket?
Mi lesz velük?
Lesz-e vajon olyan szerencséjük, hogy felfigyel rájuk egy tanár, vagy bárki, aki megpróbálja egyengetni az útjukat? Ami már most rögös, rögösebb, mint amilyen néhányunké valaha is volt, vagy lesz.
RR
A festménnyel adós maradok, de majd pótolom, talán egy - két hét múlva, ugyanis AZT a képet szeretném ide betenni, amiről a történet szól. Ott és akkor valahogy lusta voltam lefotózni, addig marad ez a fotó a lovasok.hu-ról
Talán tíz éve történt. Egy déli kisvárosban laktunk, ahol egy építőipari cégnél dolgoztam. Bejött egy hívás az önkormányzattól, hogy az Akácfa utcában lévő romos ház bontására kérnének majd árajánlatot. Az egyik építésvezető kiment, megnézte, aztán beszélgettünk és elmesélte, mit talált. Öreg ház, beszakadt tetővel, megrogyott falakkal, tele ócska bútorral. Ócska bútor? Ajaj, ezt látnom kell, muszáj. Engedélyt kértem, hogy elmehessek megnézni. Motorra pattantam és tíz perc múlva ott is voltam. A valaha jobb napokat látott régi, beüvegezett verandájú ház valóban eléggé veszélyesnek tűnt. Az elvadult szőlő szinte már befutotta az egészet, alig találtam meg a bejáratot. A teteje beomlott, kéménye egy része valahol a mellkasig érő gazban heverhetett. Beléptem. A verandán két hatalmas dúsan faragott, polírozott diófa szekrény állt. A szívem fájdult meg ettől a látványtól, az egykori becses kincs miképp tartja még magát a pusztuló házban, várva elkerülhetetlen sorsát. A ház több mint nyolc éve üresen állt.
Utolsó kommentek